Rádió

Szezonok, fazonok

Kokó beszélget

Interaktív

Azt talán túlzás lenne állítani, hogy abszolút uborkaszezon van, hiszen egymást érik a jobbnál jobb nyilatkozatok, eszmefuttatások, közéleti-politikai aranyköpések, de azért azt sem igen lehet elhallgatni, hogy a kánikulában zselévé főtt hallgatóság minderre meglehetősen apatikusan reagál – továbbra is, és még inkább.

Nem lehet könnyű ilyenkor rádióműsort készíteni, hiszen egyszerre kellene a vízparton hűsölő nyaralók és a munkahelyen aszalódó dolgozók igényeit szem előtt tartani, tehát az se jó, ha valami túl mély, az se, ha túl sekély, nem jó, ha monoton, de kifejezetten harsánynak sem szerencsés lenni. Talán a lángossütőkre érdemes ilyenkor koncentrálni, hogy valami olyasmi menjen adásba, ami a bádogbüfében gürcölőknek el tudja terelni a figyelmét a kibírhatatlanul hosszú munkaidőről, de nem annyira arcba mászó mégsem, hogy a fokhagymás ecsettel bíbelődő kuncsaftokat elijessze.

A beszélgetős műsorokat ma Magyarországon valamiért ilyen neutrális műsoroknak tartja a közvélekedés – és ez meg is látszik rajtuk. Egy kezünkön meg tudjuk számolni, hogy hány olyan interjúra emlékszünk az elmúlt pár évből, aminek valóban lett volna személyes, egzisztenciális, érzelmi, ne adj’ isten társadalmi jelentősége, vagy legalább csak helyi értéke. Rossz, alákérdezős, himihumizó, szak­maiat­lan és bizony etikátlan dialógusok is annál inkább felbukkannak emlékezetünk horizontján, elhessegetni se győzzük őket. Messzemenő következtetést a saját lelki nyugalmunk érdekében nem akarnánk ebből hirtelen levonni, így inkább csak annak a kellemetlen érzésnek adunk hangot, hogy mintha a lényegi kérdések iránti kíváncsiság, a másikkal való komoly szembenézés vállalása és az emberi párbeszéd világfelforgató erejébe vetett hit eltűnt volna az éterből.

Kovács „Kokó” István egykori bokszbajnok Lánchíd Rádión futó műsora, az Esti mesék sem cáfol rá baljós érzésünkre, ugyanakkor azt le kell szögezni, hogy azért a maga keretei között egyfajta törekvésnek legalább a kísérleteit fel lehet benne fedezni. Ez a törekvés pedig valami nagyon jól fésült és zavarbaejtően nyájas diszkusszió létrehozására irányul, a baráti párbeszéd nyilvános imitációjaként. Ez is egy megközelítésmód, rendben, talán a szemérmes-érzelmes húrokat pengetve is fel lehet tárni egy lélek mélységeit, de ehhez valóban szükséges egy közösen megélt intimitás kérdező, kérdezett és hallgató között. A műsor leadje azt is állítja, hogy Kokó itt a barátai­val beszélget (ha jól látjuk, a Klubrádióban Vámos Miklós készít hasonló felkiáltással beszélgetős műsort), ami végül is oké, bár felmerülhet, hogy ahhoz minek a rádió nyilvánossága; másfelől nézve meg persze azért az sem igen hihető, hogy valakinek ennyi barátja van – már elnézést a naiv megközelítésért.

Ez az álbaráti hangütés aztán valami egészen fura, szirupos atmoszférát von maga köré. A legutóbbi adásban például Tahi-Tóth László volt a vendég, akivel Kokó rögtön tegeződve kezdett el diskurálni, mondván, jól ismerik egymást, egyszer már a szorítóban is összecsaptak. Hát jó, ezután nyilván lehet már tegeződni. Viszont a barátság itt lényegében véget is ér – ami egyáltalán nem biztos, hogy baj –, a párbeszéd pedig egy sima életútinterjú formáját húzza magára (sőt Tahi-Tóth egy-egy korrekciójából az is kiderül, hogy Kokó azért nem készülte halálra magát a partneréből). Nagy baj nincs az egésszel, csak hát se íze, se bűze. Lassan csordogál a dialóg, bár hozzátartozik, hogy este kerül adásba a műsor, ilyenkor már az emlegetett képzeletbeli lángossütő előtt is oszladozik a nyaralók tömege. De még ezt figyelembe véve is súlytalanul lebeg végig az adásidőn a produkció. Talán a polgári kedély kárára is érdemes lett volna egy-egy élesebb kérdéssel megpróbálni belesni a vendég köpönyege alá, s nem ilyen nagyvonalúan ráhagyatkozni Tahi-Tóth önéletrajzi elemeket és színházi közhelyeket nem túl kiszámíthatatlanul vegyítő mesélőkedvére.

Esti mesék, Lánchíd Rádió, július 21.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult.