Nem lehet könnyű ilyenkor rádióműsort készíteni, hiszen egyszerre kellene a vízparton hűsölő nyaralók és a munkahelyen aszalódó dolgozók igényeit szem előtt tartani, tehát az se jó, ha valami túl mély, az se, ha túl sekély, nem jó, ha monoton, de kifejezetten harsánynak sem szerencsés lenni. Talán a lángossütőkre érdemes ilyenkor koncentrálni, hogy valami olyasmi menjen adásba, ami a bádogbüfében gürcölőknek el tudja terelni a figyelmét a kibírhatatlanul hosszú munkaidőről, de nem annyira arcba mászó mégsem, hogy a fokhagymás ecsettel bíbelődő kuncsaftokat elijessze.
A beszélgetős műsorokat ma Magyarországon valamiért ilyen neutrális műsoroknak tartja a közvélekedés – és ez meg is látszik rajtuk. Egy kezünkön meg tudjuk számolni, hogy hány olyan interjúra emlékszünk az elmúlt pár évből, aminek valóban lett volna személyes, egzisztenciális, érzelmi, ne adj’ isten társadalmi jelentősége, vagy legalább csak helyi értéke. Rossz, alákérdezős, himihumizó, szakmaiatlan és bizony etikátlan dialógusok is annál inkább felbukkannak emlékezetünk horizontján, elhessegetni se győzzük őket. Messzemenő következtetést a saját lelki nyugalmunk érdekében nem akarnánk ebből hirtelen levonni, így inkább csak annak a kellemetlen érzésnek adunk hangot, hogy mintha a lényegi kérdések iránti kíváncsiság, a másikkal való komoly szembenézés vállalása és az emberi párbeszéd világfelforgató erejébe vetett hit eltűnt volna az éterből.
Kovács „Kokó” István egykori bokszbajnok Lánchíd Rádión futó műsora, az Esti mesék sem cáfol rá baljós érzésünkre, ugyanakkor azt le kell szögezni, hogy azért a maga keretei között egyfajta törekvésnek legalább a kísérleteit fel lehet benne fedezni. Ez a törekvés pedig valami nagyon jól fésült és zavarbaejtően nyájas diszkusszió létrehozására irányul, a baráti párbeszéd nyilvános imitációjaként. Ez is egy megközelítésmód, rendben, talán a szemérmes-érzelmes húrokat pengetve is fel lehet tárni egy lélek mélységeit, de ehhez valóban szükséges egy közösen megélt intimitás kérdező, kérdezett és hallgató között. A műsor leadje azt is állítja, hogy Kokó itt a barátaival beszélget (ha jól látjuk, a Klubrádióban Vámos Miklós készít hasonló felkiáltással beszélgetős műsort), ami végül is oké, bár felmerülhet, hogy ahhoz minek a rádió nyilvánossága; másfelől nézve meg persze azért az sem igen hihető, hogy valakinek ennyi barátja van – már elnézést a naiv megközelítésért.
Ez az álbaráti hangütés aztán valami egészen fura, szirupos atmoszférát von maga köré. A legutóbbi adásban például Tahi-Tóth László volt a vendég, akivel Kokó rögtön tegeződve kezdett el diskurálni, mondván, jól ismerik egymást, egyszer már a szorítóban is összecsaptak. Hát jó, ezután nyilván lehet már tegeződni. Viszont a barátság itt lényegében véget is ér – ami egyáltalán nem biztos, hogy baj –, a párbeszéd pedig egy sima életútinterjú formáját húzza magára (sőt Tahi-Tóth egy-egy korrekciójából az is kiderül, hogy Kokó azért nem készülte halálra magát a partneréből). Nagy baj nincs az egésszel, csak hát se íze, se bűze. Lassan csordogál a dialóg, bár hozzátartozik, hogy este kerül adásba a műsor, ilyenkor már az emlegetett képzeletbeli lángossütő előtt is oszladozik a nyaralók tömege. De még ezt figyelembe véve is súlytalanul lebeg végig az adásidőn a produkció. Talán a polgári kedély kárára is érdemes lett volna egy-egy élesebb kérdéssel megpróbálni belesni a vendég köpönyege alá, s nem ilyen nagyvonalúan ráhagyatkozni Tahi-Tóth önéletrajzi elemeket és színházi közhelyeket nem túl kiszámíthatatlanul vegyítő mesélőkedvére.
Esti mesék, Lánchíd Rádió, július 21.
