Rádió

Magyar apró

Mikrovalóság a Szombat délelőttben

Interaktív

Az állami rádió hallgatása (ugye, a közszolgálati kifejezés mintha kezdene kimenni a divatból, ez esetben méltán) általában nem a felüdülésről, az önfeledt szórakozásról és a lélek szabad szárnyalásáról szól.

Pedig szólhatna jórészt arról is, ha adott esetben a politikai potmétert a szelídebb irányba tekerné a mindent irányító nagy kéz, de hát ehhez se akarat, se kedv, és talán már potméter sem igen akad. Hiá­ba tanyázik tehát a Bródy utcában egyrészt a valaha volt rádiós szakértelem maradéka, másrészt a kortalan tehetség még nem egészen szétmorzsolt darabjai, ha esetleges kibontakozásukra nyomasztó árnyékot vet a nagyobbrészt a hivatalos propaganda szócsövévé silányított csatorna. Ám most dicsérni jöttünk.

A Szombat délelőtt című magazinműsor ugyanis, a maga nemében, egészen biztosan a legjobb szórakoztató program, ami a magyar légből befogható mostanság. Semmi különös nincs benne (többek között ez is az erénye), csak gondosan elkészített, jó arányérzékkel kimért riportok, beszámolók és interjúk, melyeket ügyesen beszúrt kis színesek pezsdítenek fel, miközben az egészet egyben tartják a műsorvezetők (P. Kiss Zsuzsa, Süveges Gergő és mások) megnyugtatóan tolakodásmentes átkötői. Illetve külön is kiemelendő Radics Zsuzsa zenei szerkesztő visszafogott, de ötletgazdag ténykedése. A kétórás műsorba persze kéretlenül belerondít félúton a híradó, de hát a híradó mifelénk már csak ilyen, nemigen lehet vele mit kezdeni, ő a magyar éter beteg embere.

A Szombat délelőttökön belül is üde színfolt Lengyel Nagy Anna rovata, az apróhirdetés-válogatás. Az ötlet pofonegyszerű: a műsorvezető az innen-onnan összeszedett hirdetések közül felhív kettőt (azaz nyilván többet, de mindig a legjobban sikerült két telefonbeszélgetés kerül adásba), majd abszolút ráérősen eldiskurálgat a hirdetőkkel arról, mit és miért akarnak eladni, legyen az szolgáltatás, tárgy, ötlet, vagy amit csak el tudunk képzelni. Unalmasnak hangzik? Hát, egyáltalán nem az, ráadásul nem is azért, mert az extremitások felé lépeget a szelekció, hanem egészen egyszerűen azért, mert a mikrovalóságnak is hihetetlen mélységei vannak, amikről hajlamosak vagyunk elfeledkezni a makrotörténelem nagy szemétdombjára szegezett tekintetünkkel. Ezeket a mélységeket egy kis türelem, odafigyelés és egy-egy jól irányzott, ironizáló, de nem cinikus kérdés képes fél perc alatt is felvillantani. A tapasztalt rádiós Lengyel Nagy, aki karrierjének jó részét az évtizedeken keresztül nagy sikerrel sugárzott Embermesék műsorvezetői székében töltötte, ezzel a hirdetésválogatással azt folytatja, amit a legjobban tud: a hétköznapi szituációkat finoman széthajtogatva mutatja fel, ami a felszínük alatt rejtőzik, legyen az humoros, fanyar, abszurd, elkeseredett, tragikus, felemelő vagy letaglózó.

Nehéz megmondani, mitől érdekes a cottbusi születésű, Debrecenben élő némettanárnő hirdetése (olcsó nyelvórák gyerekeknek és felnőtteknek), de az. Egy eltűnt, de hatásában még mindig jelen lévő világ (magyar vendégmunkás férfi és keletnémet nő szerelme, NDK-s gyerekkor, Magyarországra költözés, a fal leomlása, ittmaradás…) jelentőségteljes apróságai kerülnek izgalmas megvilágításba egy másodgenerációs leszármazott prizmáján keresztül. Aztán hirtelen vágással a mai magyar abszurd mélyén találjuk magunkat: a párkeresésben garantált sikert biztosító arcvasalót áruló fiatalember eszmefuttatását halljuk arról, miért is nagyszerű üzlet megvenni ezt a masinát – bár ő maga vallja be a végén, hogy tulajdonképpen azért szabadulna a csodagéptől, mert neki üzletileg nem jött be a vele való kereskedés. Egy héttel később ismét fiatal hölgyet hívnak, ő kiképzést ajánl olyanoknak, akik Ausztráliában akarnak letelepülni. Nem kivándorlási ügynök, mondja, ám azt nem igazán sikerül megfogalmaznia, hogy akkor viszont micsoda. Embereket segít ki a távoli kontinensre, holott maga soha nem élt ott. Könnyű lenne tehát kötözködni vele, de Lengyel Nagy szerencsére nem erre indul, nincs prekoncepciója, vagy ha van is, hasznos távolságba tud tőle kerülni. Inkább beszélteti partnerét, kíváncsian hallgatja, s csak akkor szól bele, ha valóban érdemes. Nincs az egészben semmi nagyszabás, még sincs hiányérzetünk.

MR1-Kossuth rádió, szeptember 5., 12.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.