„Aztán meghalt anyám, és én elmentem életem első madárleső túrájára” – írja Jonathan Franzen a magyarul nemrég megjelent, egyébként 2006-os esszé-memoár kötetének vége felé. A Diszkomfortzóna két alappillére a szülőktől, de elsősorban is az anyától való – kényszerű – szabadulás élménye, illetve a madarászat mint valóságalternatíva felfedezése. Látható tehát, hogy Franzen nem bízza a véletlenre a dolgot: legyen az szimbólum, metafora vagy akár csak egy hasonlat (vö. „úgy éreztem magam, mint egy viking”), mindent legalább kétszer-háromszor elmond, megmagyaráz, kifejt és összeköt – vérmérséklettől függően: az adott olvasó örömére vagy bosszúságára.
A nem kifejezetten szűkszavú regényeiről elhíresült amerikai szerző két jelentős műve, a 2001-es Javítások (magyarul: 2012) és a 2010-es Szabadság (magyarul: 2013) közé mintegy félidőben beszúrva tette közzé személyesebb jellegű írásainak gyűjteményét, ami, pláne a későbbi regény felől visszanézve, közvetlenebb betekintést enged a legújabb, Franzen-féle nagy amerikai epika forrásvidékére. Azonban már a műfaji besorolással is problémák vannak: a magyar változat fülszövege esszéként határozza meg a kötet írásait, míg az eredeti kiadás (aminek alcíme, A Personal History, valamiért a magyarból kimaradt) inkább a memoárjelleget hangsúlyozza, miközben akadt olyan kritikus (mifelénk is), aki elbeszélésekként olvasta a Diszkomfortzóna szövegeit. Mindez azért érdekes, mert maga Franzen is sokat szöszmötölt azzal különféle interjúkban és nyilatkozatokban, hogy elválassza egymástól a regényei hátterében meghúzódó személyes tapasztalatot a könyvek befogadása során esetleg felmerülő önéletrajzi olvasattól. Utóbbitól inkább idegenkedni látszott, míg az előbbit nyomatékosítani igyekezett. Másfelől pedig a Diszkomfortzóna írásai Franzen „valódi” esszéitől (ezek eddig két kötetben jelentek meg: How to Be Alone, 2002; Farther Away, 2012) is elkülönülnek – személyesebbek, esendőbbek, és gyakran kissé öncélúbbak is azoknál.
Az írások kiindulópontja általában egy fiatalkori emlék, nagyjából a késő kamaszkori önazonosság-keresés és a szülők halála utáni identitásválság által határolt mezsgyéből. Ám Franzen – talán mert nem akarja a saját szobrát annyira reflektálatlanul faragni, vagy talán mert nem bízik abban (részben joggal), hogy családi történetei önmagukban elég erős hordozói lehetnének egy szélesebb horizontnak is – időről időre kitérőket iktat a visszaemlékezések közé. A Két póniló című szöveg a szerző bátyjának és apjának veszekedésétől indul, majd a Snoopy-rajzoló Charles Schulz karrier-elemzésén keresztül („Schulz nem azért lett művész, mert szenvedett. Azért szenvedett, mert művész volt.” etc.) jut el a családi és össztársadalmi generációs ellentét feloldásáig: „Azt hitte [ti. az apa – K. D.], kegyetlen vagyok vele, aminthogy az is voltam, de azért én közben meg is bocsátottam neki.”
A hat írás közül azok tűnnek erősebbnek, gördülékenyebbnek, amelyekben az önéletrajzi rész a meghatározó, ám az mégsem temeti maga alá a szélesebb kontextusú eszmefuttatásokat, melyek így nem is laposodnak puszta illusztrációkká, éppen ellenkezőleg, mintegy a személyes anyagba keveredő doppingszerként tartják folyamatos mozgásban a narrációt. Az anya halála után a szülői házzal – mely egyszerre hideg objektum: falak, gerendák, bútorok összessége; illetve egy felfoghatatlanul összetett érzelmi góc – való leszámolást végigkövető Eladó ház, a kamaszkor belső és külső világa közötti konfliktusokat egy vallási közösség történetén keresztül precízen bemutató És kiárad az öröm, illetve a terjengőssége ellenére is erőteljes sodrású Az én madárproblémám című szövegben sikerült a leginkább összefésülni a különböző regisztereket Franzennek. A többi szövegben vagy az esszévé írás akarata feszíti szét a memoár formai kereteit (ahogy Az idegen nyelvben a személyes emlékek nem viselik jól a rájuk aggatott kulturális terheket), vagy a felidézett emlékek nem tudnak önmaguk kliséi közül kilépni (ahogy a kamaszcsínyeket felvonultató Központi fekvésű című szövegben történik), vagy pedig, mint ahogy az a már idézett Két pónilóval kapcsolatban is felmerül: a történet végkövetkeztetése érdektelenebb, mint maga az asszociatív felvezetés.
Amolyan jól megírt könyv a Diszkomfortzóna, remekül felépített (és Bart István által szépen lefordított) bekezdések sorakoznak egymás után, patikamérlegen kimért cinizmussal, önmarcangolással és iróniával fűszerezve. Ugyanakkor hiányzik belőlük a szerző irodalmi esszéire jellemző intellektuális izgalom, s a nagyregényeiből ismerős, kegyetlenségig fanyar karakteranalízis. Az önmaga után elszántan kutató én kemény mentális küzdelme, hogy megszabaduljon a szülői máztól, azért még mindig elég szépen átérezhető.
Fordította: Bart István. Európa, 2015, 288 oldal, 2990 Ft
