Ritka madár az ilyen esemény, amikor internetes közösségi oldalakon napokig küldözgetik egymásnak a Kossuth rádióban elhangzott adás linkjét az emberek, s nem is könnyű hozzá megtalálni rögtön a megfelelő közelítési módot.
Az interjú mögötti történet, ahogyan azt a Tér-idő, vagyis az archívumból előkerült anyagot befogadó műsor felvezetője alaposan körbejárta, önmagában is elég érdekes. Adott a fiatal riporter, Mélykuti Ilona, akinek a nagyanyja gyermekkori jó barátja volt Beck Juditnak, Radnóti Miklós egykori szeretőjének. Amikor 1989-ben ez kiderült, a riporter interjút készített Beckkel, ám az elkészült anyagot a riportalany végül mégis visszavonta, mondván, hogy nem akarja ezzel megbántani az özvegyet, tehát az ő haláláig nem kerülhet adásba. Márpedig Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni igen hosszú életet élt, 2014-ben hunyt el 102 évesen, tehát a szalag is sokat porosodott valamelyik raktárpolcon, míg az elmúlt hetekben elő nem került, s mintegy sorsa beteljesüléseképpen végül közhírré tétetett. A Tér-idő két részletben hozta le a beszélgetést, Várkonyi Benedek és az eredeti felvételt is jegyző Mélykuti Ilona szerkesztői közreműködésében.
A beszélgetés igen szép. De ahhoz, hogy ne váljon túl sűrűvé és belterjessé, szükség van az utólag beleszerkesztett versbetétekre, de még inkább a jó érzékkel és nagy felkészültséggel kiválogatott naplórészletekre, amelyek az elhangzó állításokat hol alátámasztják, hol illusztrálják, hol pedig – ha meg nem is cáfolják – kissé más megvilágításba helyezik.
A műsor mai felkonferálása azt ígéri, hogy „az irodalom mélyére megyünk, olyan rétegekbe, ahová ritkán látni”. Ehhez képest azért az irodalom mélységeit nem nagyon igyekszik ostromolni az adás, hiszen sokkal inkább a felszínről van itt szó, a magánéletről, illetve a versek magánéleti funkciójáról, nem a szépirodalmi erényeiről. Nem akarnánk nagyon elitistának tűnni, elismerjük, kell az ilyesmi is, de azért nagyon vékonynak érezzük azt a paraszthajszálat, ami a Beck-interjú mentalitását elválasztja a bulvársajtótól. Persze-persze, itt mégis Radnótiról, Gyarmati Fanniról és Beck Juditról van szó, tehát garantált az intellektuális színvonal, a művészi érzékenység meg a személyes tragédia együttes súlya, ám a vége akkor is csak az a kínos feszengés lesz, mint amikor sztárok hálószobatitkairól olvasunk. Nem is azzal van a baj, hogy érezhető mindkét fél, a kérdező és a válaszoló oldaláról is a sztorizgatás önfeledt élvezete és izgatottsága, éppen ellenkezőleg, ez adja meg a műsor vitalitását. Sőt, a (nyílt) titkok és (leplezett) hazugságok bonyolult struktúrájának felelevenítése is élvezetes – mindezzel együtt lelombozó, hogy mennyire kevés tanulsága van mindennek.
Rengetegszer elhangzik, hogy a Két karodban Beck Juditnak íródott vers, de az nem derül ki, hogy ez miért érdekes. És hát tényleg, érdekes ez vajon? Mármint, ha nem filológus az ember, hanem, mondjuk, olvasó. Végig érezzük: ha nem azon rugóznának a beszélgetés résztvevői, hogy melyik vers kinek szól („A felesége a magáénak tulajdonítja ezeket a verseket, hát legyen az övé” – mondja egy alkalommal Beck), ez tényleg remek riport lenne. Így viszont megmarad középiskolás fokon, és a költészetet, illetve konkrétan annak végtermékét, a verset ugyanolyan funkcionális tárgyként ábrázolja, mint egy kőbaltát vagy egy bajuszpedrőt.
Amikor a hétköznapokról beszélt, a maga egyszerűségében szinte minden mondata megrendítő volt Becknek („rettenetes korszak volt, de nagyon vidámak tudtunk lenni”), csak a fránya verseknél vált mesterkéltté a hangütés. És mintha ezt maga is érezte volna, a riporteri kérdésre, hogy nem zavarja-e, hogy akik ezeket a költeményeket olvassák, nem tudják, kihez íródtak, azt válaszolta bizonytalanul, remegő hangon, hogy az tulajdonképpen nem is fontos. Pedig valószínűleg csak annyit kellett volna mondani, hogy neki fontos, nem másnak.
Tér-idő, MR1 – Kossuth rádió, június 30. és július 1.
