És ezzel tulajdonképpen nem is lenne nagy baj, ha közben kicsit rá is csócsálna, és nem csak tartogatná a szájában, bárgyún pislogva. Itt van ez a menekültkérdés: hónapok óta lebeg az éterben, de valódi társadalmi párbeszéd mégsem indult el az ügyben, a kormányzati sajtó viszont megpróbálja az utolsó cseppeket is kifacsarni belőle, most épp a borzalmas párizsi merényletek mélyebb megértésének kárára.
Az üdvözítően sokszínű műsorkínálattal operáló Magyar Katolikus Rádió is vissza-visszatér a migráció problémájához, hol így, hol úgy, többnyire elég zavartan. A Kossuth rádióban és a Lánchídban is fel-feltűnő, a Ferences Sajtóközpontot igazgató Szerdahelyi Csongor által szerkesztett Keresztény Közéleti Akadémia című heti beszélgetős műsor például az elmúlt időszakban már negyedjére fut neki (más-más interjúalannyal természetesen) a témának. Hogy mire vonatkozik a címbe foglalt „akadémia”, az ugyan titok marad, s inkább csak a műsor tekintélyét megalapozó suta gesztusnak tűnik, és hát a „közélet” is enyhe túlzásnak hat, mivel jobbára kizárólag egyházügyekről esik szó az egyes adásokban – ez alól szinte csak a „migránsos” részek jelentenek kivételt. Az egész mégsem tűnik velejéig érdektelennek – már ha valaki arra kíváncsi, milyen a katolikus közbeszéd ebben a bonyolult szituációban.
A katolikus álláspont – legalábbis, amit a legutóbbi adásban vendégeskedő Cserháti Ferenc püspök mondataiból ki lehetett hámozni – egyfajta óvatos dülöngélésnek tűnik. Cserháti ugyanis olyan ügyesen tér ki a nehéz kérdések elől a humanizmus nevében, és olyan szép általánosságokban beszél, hogy a végén joggal érezheti úgy a hallgató, most valami fontos és higgadt véleménnyel lett gazdagabb, és még csak nagyon el se kellett gondolkodnia. Nem mondjuk, hogy nincsen szükség a pánikkeltés közben olyan hangokra, amelyek azt ismételgetik, hogy tulajdonképpen mégiscsak minden rendben van, csak hát a mentálhigiénés fájdalomcsillapításon túl ezeknek viszonylag kevés relevanciájuk marad. Mert azt egy pillanatig sem vonnánk kétségbe, hogy Cserháti püspök úr a legnagyobb jóindulat égisze alatt mérte ki patikamérleggel mondatai anyagsűrűségét, az egy ide-egy oda módszer gépiessége mégis kissé megnehezíti az elmondottak átélhetőségét.
Persze amikor azt halljuk, hogy „aki ide jön, aki hozzánk menekül, azt felebarátunkként kell fogadni”, máris azt érezzük, hogy itt valaki bátran fellép a gyűlöletkampánnyal szemben. Ám amikor ezután rögtön az következik, hogy el kell fogadni, ha egy állam szögesdróttal akarja megvédeni polgárait, hirtelen, mint egy társasjátékban, vissza kell lépnünk kettőt. Ugyanígy: amikor elhangzik, hogy erős a hisztériakeltés, és minket alig, de egész Európát sem olyan mértékben érinti a bevándorlás, ahogy azt sokan gondolják, megörülünk a józan hangnak, aztán rögtön lehervadunk, amikor erre az jön, hogy „hát igen, ha elmentem Manchesterbe, azt kérdeztem, hogy hát hol vannak az angolok Angliában, mert csak idegeneket láttam”.
És mindezeknél is fájdalmasabbak voltak talán a beszélgetés kimondatlanul hagyott elemei. Mert, mondjuk, azt kiemelni, hogy micsoda emberségesség nyilvánult meg a pályaudvari önkéntes segítők között, meglehetősen álszent gesztus, ha nem tesszük hozzá, hogy az állami propaganda viszont mit művelt ugyanazokban az órákban. S még inkább: az együttélésről szólva és a magyar társadalom befogadó jellegét bizonyítva azt mondani, hogy történelmileg mindenki otthonra lelt nálunk, besenyő, szlovák, német – és közben meg sem említeni olyan apróságokat, mint például a holokauszt vagy a kitelepítések, az egykori nemzeti kisebbségek elnyomása vagy a cigányság problémái, mindez már jóval túlmutat a pozitív gondolkodás keretein, s egyenesen vakságnak, önámításnak és önfelmentésnek tűnik. Így a beszélgetés végén hiába hangzik el, hogy nem szabad elfelejteni a szeretet parancsát, ebben a kontextusban már az sem jelent semmit. Mindannyiunk legnagyobb kárára.
Magyar Katolikus Rádió, november 22.
