Eddigi tapasztalataink szerint az ünnepi műsorokban nem a gondolkodásmód, hanem pusztán a reprezentáció profizmusában szokott eltérés lenni akármelyik gimnázium meg az állami média programjai között. Az elmúlt huszonöt évben meglett a recept: egyharmad nemzeti büszkeség, egyharmad önsajnálat, egyharmad önfelmentés. És úgy tűnik, ezt senki, vagy legalábbis csak nagyon kevesen kísérlik megbolygatni, ők pedig nemigen jutnak ezekkel a kísérletekkel országos szórású média közelébe mostanság. A megbolygatás mellett azonban van egy másik lehetséges út is: egyszerűen úgy tenni, mintha normálisan is lehetne ezekről a dolgokról beszélni, mintha lenne egy közös nyelv és közös akarat a nemzeti traumák és katarzisok kitárgyalására.
Míg az ünnepi műsornap programjainak jó része vagy a szokásos közhelyek újrarágcsálásával, vagy a kötelező hazafias sztorik sokadszori felmondásával bíbelődött hol jobb, hol rosszabb (néha amúgy egészen kiugró) színvonalon, A hely stábja inkább a jelenről akart beszélni, és végül nekik lett igazuk.
Persze Farkas Erikáéknak megvan az a nagy helyzeti előnye, hogy elhagyhatják a Bródy Sándor utcai akolt, szó szerinti és talán átvitt értelemben is egyaránt. Ezen a héten a budatétényi – újabban Memento Park néven futó – szoborparkba látogattak ki, hogy egy pillantásnyi időre szemrevételezzék, hol kötött ki az előző rendszer bronzba öntött és kőbe faragott önképe. Hát, a süllyesztőben tulajdonképpen, és ezzel akkor le is lőttük a műsor egyik ki nem mondott poénját. Mert hát a park, eredeti koncepciója szerint, amely végül soha nem valósult meg a maga egészében, kifejezetten összetett képet szeretett volna felmutatni, ráadásul a lehető legkevesebb démonizálással és gúnnyal a mögöttünk hagyott rendszerről. A mostani műsor ehhez hasonlóan igyekezett a maga rövidségében is kellőképpen összetett képet felmutatni arról a kudarcról, amelyet az előbb említett kísérlet elakadása testesít meg.
Az Előd Ákos (a parkot tervező) építész és Pótó János történész által felvezetett sztori igen jól kezdődött: 1991-ben a Fővárosi Önkormányzat kezdeményezésére az egyes kerületek felírhattak egy listára olyan köztéri alkotásokat, amelyek szerintük ideológiai szempontból nem szerencsések. Ezt a listát aztán vita követte, majd a kiválasztott negyvenkét szobor elhelyezésére tervpályázatot hirdettek; 1993-ban el is kezdődtek a munkálatok. Eddig tartott a jó. Utána félbeszakadt a projekt, félkész állapotban adták át a parkot (félkész ma is) – ami nemcsak annyit tesz, hogy nem néz ki jól, hanem azt is jelenti, hogy nem érvényesülhet az eredeti építészeti elképzelés, ahogy az állagmegóvás is csak éppen hogy.
Ma mintha arról lenne politikai konszenzus, hogy nem kell törődni sem a szobrokkal, sem azzal, amit a szobrok társadalmi értelemben a mai napig reprezentálnak. Jó, hogy ott vannak a város háta mögött, jó, hogy lassan mállanak, és jó, hogy még ki lehet őket nagyképűen röhögni.
Előd, aki felemlegeti, hogy már a múltban is voltak úgynevezett bosszúálló hangok (akadt, aki azt vetette fel, hogy vastraverzekből álljon a park, amelyekre a szobrokat rituálisan felakasztanák), finoman megjegyzi, hogy az a demokrácia, amit mi elképzeltünk, azért okosabb, mint egy diktatúra, mert nem kiradírozni akarja a múltat, hanem megmutatni és feldolgozni. A viszony, amelyben ez a jó szándékú mondat áll a mai magyar valósággal, egyben történelmi érzékünk kudarcára is vet némi fényt.
A hely; MR1-Kossuth rádió, október 23.
