Krusovszky Dénes

Nemcsak azért van nehéz dolga a költőnek, aki személyes gyászélményét lírai eszközökkel igyekszik feldolgozni, mert a költészettörténetnek nagyjából a fele ugyanerre tett jobb-rosszabb kísérletek láncolatából áll, és nem is azért, mert a kortárs magyar lírában zseniális gyászkötetek jelentek meg az elmúlt évtizedben, hanem a leginkább azért, mert talán ennél a verstípusnál jelentkezik legkomplexebb formájában a személyes élmény és a közérdekű műalkotás közötti feszültség problémája.

Én például kifejezetten utáltam, nem mintha ez önmagában bármit is jelentene, mindenesetre tény, mint ahogy az is, hogy nem találkoztam még olyan emberrel, akinek valóban szép emlékként derengne fel néhanap, legfeljebb olyannal, aki valamilyen nyakatekerten leegyszerűsítő ideológia alapján szimpatizálna a kötelezővé tételével - hiszen, ahogy az egyik betelefonáló fogalmazott: "ma már minden annyira elszabadult, bárki azt visel, amit akar".

A kommunikáció gonosz dolog, ha nem akarjuk, akkor is van, a hallgatás is egyfajta kommunikáció, ugyanakkor ha minden erőnkkel el szeretnénk mondani valamit, akkor se tudjuk néha még a legegyszerűbb közlendőt sem célba juttatni hiánytalanul - valami folyton kimarad, egy szín, egy részlet vagy csak egy árnyalatfestő gesztus.

Az utóbbi időben nemcsak az igényesebb étkezés, de az arról való beszéd is mintha egyre népszerűbb lenne. A csapból is főzős műsorok és albumszerű szakácskönyvek folynak, de jól is van ez így, az elmúlt néhány évtized olyan poros kulináris sivárságban telt errefelé, hogy nem árt, ha tényleg nekiesünk az étrendünk megreformálásának.

Egyszer majd azon is el kellene gondolkodni, hogy miért annyira egyértelműen pozitív cél önmagunk fizikai legyőzése, teljesítőképességünk határának feszegetése, a rekordok folyamatos döntögetése. Vagy azon, hogy az élsportban mennyi emberi teljesítmény maradt.

Mintha a Kossuth Rádió műsorszerkesztői érezték volna, hogy vasárnap megérkezik a kánikula, a délutáni Hangalbumba a hőmérsékletnek megfelelő anyagot válogattak össze az archívumból: két nagy Afrika-vadász, illetve özvegyeik szólalnak meg ezúttal, negyven-ötven év távlatából.

Nehéz napok jártak mostanában a magyar rádióhallgatókra, legalábbis ami a közszolgálati adókat illeti. Persze a Bartók vagy a Petőfi ezúttal is jelenthetett némi menedéket (hogy a kereskedelmi adókról ne is szóljunk), de annak, aki szöveges, és nem zenei adásokra vágyott az elmúlt héten, váratlan (vagy ki tudja, talán már nem is annyira váratlan) nehézségekkel kellett szembenéznie.

Legújabb kötete címadó esszéjében azt írja Kovalik Balázsról Térey, hogy "alázattal szedi atomjaira a múzeumot". Nos, ez a megállapítás nemcsak az operarendezőre, de a róla értekező Téreyre is igaz.