Krusovszky Dénes

Elfriede Jelinek nyilatkozott úgy egyszer - Egy sportdarab című műve kapcsán -, hogy igazából nem is a sport iránti lelkesedés keseríti el, abszurd is lenne egy ilyen szinten elterjedt jelenség miatt keseregni, mondta, hanem az a tény, hogy miközben a sportban elért eredményeket oly sokan magasztalják, az intellektuális vívmányokat a többség elutasítással és megvetéssel szemléli. Mit is tehetnénk ehhez hozzá mi, a gombamód szaporodó stadionok és az egyre inkább burjánzó kultúraellenesség országának polgárai?

"Minden, ami egyszer megtörténik, lehet, hogy soha többé nem történik meg újra, de minden, ami kétszer megtörtént, bizonyosan megtörténik harmadszor is" - halljuk némi sejtelmes dobolás meg furulyázás után a műsor legelején az arab bölcsességet, amit magunk is csak megerősíteni tudunk, habár tapasztalataink nem történelmi léptékűek.

A szuperközelik és szuperlassítások, az élőbbnél is élőbbnek tűnő HD-közvetítések idején rádión követni a sporteseményeket: különleges élmény.

Nem, Pilinszky János egyáltalán nem erre gondolt, amikor remekbe szabott versét megírta, ő egy másfajta mélypontot és másfajta ünnepélyt vizionált, mégis, ebből a szempontból is elgondolkodtatóak sorai: "Ki mer / csukott szemmel megállani / ama mélyponton, / ott, ahol / mindíg akad egy utolsó legyintés, / háztető, / gyönyörü arc, vagy akár / egyetlen kéz, fejbólintás, kézmozdulat?"

A "legdebrecenibb költő" - ahogy Németh László nevezte - a magyar lírikusoknak abba a talán nem is olyan szűk csoportjába tartozik, akiknek nemcsak a sorsa volt rettenetesen nehéz, hanem a személyisége is.

Állatkertnéző és vidámparki nosztalgiázás Debrecenben, az augusztusi kánikula idején.

Nem azért foglalkozunk ezzel a műsorral, mert a bulvár révén szeretnénk olvasottságunkon javítani, ellenben a vidéki rádiók ügyét fontosnak tartjuk, s ha egy ilyen csatorna jelentkezik Dekoltázs címen női magazinnal, azt nem hagyhatjuk figyelmen kívül.

Mindenféle nagy jelentőségű dolog történik mostanában, Európa meghunyászkodott ismét, ezúttal gazdaságpolitikai kalandozóink előtt, itthon, mint eső után a gombák, kidugták büszke, kalapos fejüket a nemzeti dohánykereskedések, közben Weöres Sándor egy mozdony képében, hadügyminiszteri áldással körbepöfögi az országot, az egyszerű nép pedig csak nézi, és mint a madárka: sír, örül.

Egy áradásnak viszonylag kevés pozitívuma szokott lenni, mindenesetre nem járnak rosszul azok, akik szeretteikért aggódva, a naprakész tájékozottság jegyében, esetleg katasztrófarádiózóként, ad absurdum homokzsákpakolás közben az Árvízvédelmi Rádióra (népszerűbb nevén: Árvíz FM-re) tekernek.

Nincsen könnyű helyzetben a nyomtatott dráma. Könyvkiadói fórumokon gyakran hallható vélekedés, hogy a kortárs versnél csak a kortárs színdarabot nehezebb eladni, ezért csak viszonylag kevés szerző juthat önálló drámakötethez, és a megjelenők is általában kis példányszámban látnak napvilágot, terjesztésük pedig gyakran csak egy szűk kört ér el.

"Áldott Magánosság, jövel! ragadj el / Álmodba most is engemet" - e szavakkal vágyta egykor Csokonai az egyedüllétet, de ez irányú heves lelkesedésében se a maga kora, se a jelen olvasóinak jelentős része nemigen osztozik vele. Az emberek ugyanis inkább társaságban szeretnek lógni, már legalábbis a "bőlcs s poéta"-félék kivételével, s ha ez nem akar összejönni, az lehet valódi tragédia.

Az éttermekben és kifőzdékben a kelleténél négy-öt osztással hangosabbra vett rádió alapvető tévedés: tudjuk persze, hogy az így "föltekert" zene a félnapi koplalás után végre ételhez jutó vendégek mohó csámcsogását és etikettre fittyet hányó evőeszköz-csörömpölését lenne hivatott elnyomni, de már önmagában is idegesítőbb, mint e kettő együttvéve. A rádión belül felhangosított rádió meg aztán már tényleg idegtépő tud lenni, főleg ha semmi értelme sincs.