A Kossuth Rádió Aranyalap című műsora (Vágner Mária szerkesztő-műsorvezető irányításával) kétszer is napi fél órát szánt a kérdésnek a hét végén, és annak ellenére, hogy a műsoridő jó részét egy tizenöt évvel ezelőtti anyag részletei tették ki (ami azért néha alibizésnek tűnt), nem volt sem unalmas, sem idejétmúlt, sem tanulságok nélküli az összeállítás, bár azt sem állíthatjuk, hogy minden oldalról rápillanthattunk a problémára. Sikamlós téma ez éppen azokban a napokban, amikor a Szabad egy táncra? című nemzeti tánc- és párválasztó dübörög tornádóként végig az országon, népzenei aláfestéssel megpörgetve kisgyereket és nyugdíjast, ha már a célközönségnek kiszemelt fiatal felnőttek tojtak az egészre, és otthon maradtak. De hiába sejtjük, hogy a Kossuth nem véletlenül foglalkozik ezzel a témával két estén is, egy szó sem esik a kormányzati párosító projektről, s ezzel a műsor, még ha a tematika és időzítés enyhe viszketést is okoz, belül tud maradni végül az értelmes és érdekes rádiózás girbegurba korlátain.
A műsor sugallata a következő: egyre roszszabb a helyzet. Ebben persze semmi meglepő nincs, mifelénk mindig minden egyre rosszabb, a lényeg inkább a finomságokban rejlik ezúttal is. Tóth Olga családszociológus, aki a mostani adás alapjául szolgáló 1998-as Kontakthiba szakértője is volt, azt mondja, nem történt az elmúlt tizenöt évben radikális változás, a korábbi tendenciák mennek tovább, enyhén erősödve. Vagyis: kevesebb házasságkötés, kitolódó első házasodási időpont, sok válás (40-45 százalék) és sok házasságon kívüli kapcsolat. Ami érdekesebb, hogy miféle magyarázatokat nyújt erre a hallgatóknak: sem a felbomló többgenerációs családmodell, sem a szekularizált társadalom, sem a liberálisok és romlott nyugatiak mesterkedése nem kerül elő, helyette gazdasági és társadalmi bizonytalanságok. Például: a magyar szingli nem az, akinek hiszszük, köze nincs az individuális nyugati civilizáció erős, karrierista embertípusához, se a pénzhez, se a pályafutáshoz, és egyáltalán, semmihez, amiről Bridget Jones és társnői juthatnának eszünkbe - már csak azért sem, mert a tipikus magyar szingli bizony férfi, ezenkívül vidéki, harmincas, alacsonyan iskolázott és általában munkanélküli. Nevezzük Sándornak a könnyebbség kedvéért. Sándor tehát segélyből él, biciklivel jár, szűk a szociális mozgástere, és valószínűleg iszik is. Ha iszik, azt a helyi kocsmában a többi hasonszőrű férfival teszi, vagyis nőt leginkább poszteren és tévéképernyőn lát. Az, hogy a munkahelyek megszűntek, nemcsak egzisztenciálisan, de a nemek közötti kommunikáció esélye szempontjából is súlyos hatással volt az országra. A kocsma szegregáltabb közeg, még ha vidámabb zene szól is benne, mint a munkahelyen. Sándor tehát szomorú, frusztrált és dühös. Szeretne feleséget, de nem talál, szeretne családot, de nem engedheti meg magának, szeretne gyereket, házat, kocsit, de csak biciklire futja. Emiatt nyilván hibáztat valakit, de ebbe inkább ne is menjünk bele.
Hallgassunk meg helyette egy riportot: középkorú hölgy mondja '98-ban, hogy ő már megszokta az egyedüllétet, nem is akar mást, ráadásul akkor is szerelmes, ha nincs megfelelő férfi hozzá, ilyenkor beleszeret a tavaszba, a cinkékbe, egy fába. Hogy ez milyen elkeserítő, azt a beszélgetőtárs is megérzi, rá is kérdez: de mi lenne, ha jönne valaki mégis? Ja, érkezik a válasz, bárcsak úgy lenne. Aztán ugrunk tizenöt évet, és a mába toppanunk: ugyanez a hölgy, továbbra is magányosan ismét azt állítja, neki már nem is hiányzik a társaság, vigyáz az ismerősök gyerekeire, jól elvan. Rendben, mondja a riporter, de mi lenne, ha mégis megjelenne itt egy férfi. Hát, felel elcsukló hangon hölgyünk, a szívem még nyitva áll. Lehet, hogy össze kéne hozni Sándorral, csak könyörgöm, ne egy Bergendy-együttessel súlyosbított nemzeti húspiacon!
Aranyalap, MR1-Kossuth rádió, május 25-26.
