Mert tényleg mindig akad egy utolsó legyintés, aztán még egy és még egy. Pláne, ha az ember az egykor közszolgálatinak hívott rádió romjain burjánzó műsorfolyondárra irányítja figyelmét. Az elmúlt években sokszor akadt ingerenciánk, hogy kijelentsük, ennél nincsen lejjebb, ez a rádió legendájának, az éter ethoszának vége, aztán mindig volt tovább, most meg már úgy tűnik, hogy itt valójában nem egy pontról, hanem vonalról, egy nagyon is határozott, megszakítások nélküli egyenesről van szó, a mélység vég nélküli toráról.
A legtanulságosabb az lenne, ha az elsőtől az utolsó szóig felidéznénk, ami elhangzott, de ehhez se időnk, se helyünk, és főként kedélyünk nincs. Egy ragyogó szombat délután elköltött halebédet követően úgy gondolhattuk volna, hogy nem éri meg a lazsáláshoz bekapcsolni a rádiót, de a reflex az reflex, és a kéz már el is indult a kapcsoló után. Három óra körül egy határozott, ám kissé modoros, a régi iskola eminenseit idéző módon artikulált hang köszöntött, Perjés Kláráé (mint később, máshonnan megtudjuk, 98-ban a legszebben beszélő rádiós díját kapta ő, belátjuk, nem véletlenül), aki beugrósként vette át ez alkalommal az Időt kérek szerkesztő-műsorvezetői posztját a jól megérdemelt pihenőidejét máshol töltő Halász Zsuzsától. Perjés pedig nem árul zsákbamacskát, bevezetőjéből kiderül, hogy "bármennyire is igyekszik a nyugat-európai bürokrácia taccsvonalon kívülre szorítani bennünket, nem sikerül, csak annyi, hogy a támadás ellenállást szül". Hát jó, inkább időt kérünk, mondanánk, de már sorolja is az aznapi adás három témáját. Egy: "kik mosolyognak cinikusan Nyugat-Európában az olyan fogalmakon, hogy hazafiság, bátorság, kereszténység?", kettő: "kiknek a bábja ez a Portugáliából induló feltörekvő szegénylegény, Rui Tavares?", három: "hogyan élhetnénk úgy, ahogy szeretnénk mi, kisországbeliek is?". Aztán az alapozással sem tötymörög sokat, még beszélgetőpartnerei bemutatása előtt leszögezi, hogy "a 21. században szakadt a portugálokra is a szegénység az IMF és Brüszszel bürokratikus uralmával, innen jött Tavares úr", aki különben - teszi még hozzá epésen - valószínűleg Bajnaiék szabadegyetemén képezte magát, aztán három nap alatt megírta, hogy mi, magyarok antiszemiták és rasszisták vagyunk, és hogy miért, hát persze, hogy ezt is megtudjuk: mert a kormányunk nem úgy táncol, ahogy ott fújják.
Na, most akkor ehhez legyenek szívesek a kedves vendégek hozzászólni! Elárulom, hozzá is szóltak. Habár a nándorfehérvári diadal évfordulójának apropóján meginvitált Veszprémy László hadtörténész inkább maradt volna a történelmi esemény érdekességeinek feltárásánál, addig-addig erősködött kérdezője, hogy végül gyorsan elhallgatott (és a műsor végéig, hiába ült ott a stúdióban, nem is mondott már semmi többet), átadva a terepet Csizmadia László CÖF-alapító szellemi honvédőnek, aki szíves örömest le is vonta helyette a várt tanulságot: akkor is, ma is mi védtük és védjük a kereszténységet a fogalmatlan és tutyimutyi Nyugat helyett. Ilyen acélfeszességű történelemfilozófiai ívek alatt ki csodálja, hogy önfeledten dajdajozik a polgárság?
Csak egyvalami hiányzik a teljes boldogsághoz, egy kis cigányzene, és hopsz, megszólal Kathy-Horváth Lajos, mit megszólal, felolvassa a maga Tavaresnek (azaz Tavares elvtársnak, ahogy a rendkívül eredeti humorral megáldott Csizmadia nevezi a stúdióbeliek nagy derültségére) írott levelét, mert igen, neki is van olyanja. Aztán megbeszélik, hogy Nándorfehérváron is biztos cigányzenével ünnepelték a magyarok a diadalt, majd elbúsonganak, hogy ma meg mi van. De legalább a jövő fényes: Csizmadia és Kathy-Horváth együtt vizionálnak egy, a Müpa mintájára kialakított cigányzenei központot, ahol a (gondolom, nyugati) turisták majd a csodájára járhatnak, hogy milyen jól megvannak itt a magyarok meg a cigányok, a cigányok pedig elhihetik, hogy vezet felfelé út a társadalomban, ha elég szépen zenélnek. Aztán szóba kerül még valami magyar konyha is szalonnával meg kolbásszal, csak hogy teljes legyen a kép: abban az ideális világban, aminek örömhírhozói épp ünnepélyüket ülik a stúdióban, hogyan is képzelik el a magyar kultúrát, a magyar konyhát, a társadalmi mobilitást és a kisebbségek esélyeit, no, meg az irigy és továbbra is értetlen nyugati szőrszálhasogatókat. Hát egészségünkre, de fenékig!
MR1 -Kossuth, július 20.
