Könyv

Undorító, tragikus, gyönyörű

Pintér Béla: Drámák

Könyv

Nincsen könnyű helyzetben a nyomtatott dráma. Könyvkiadói fórumokon gyakran hallható vélekedés, hogy a kortárs versnél csak a kortárs színdarabot nehezebb eladni, ezért csak viszonylag kevés szerző juthat önálló drámakötethez, és a megjelenők is általában kis példányszámban látnak napvilágot, terjesztésük pedig gyakran csak egy szűk kört ér el.

A legismertebb szakmai havilap, a Színház drámamelléklete is eltűnt a csökkenő támogatás és a lanyhuló olvasói kíváncsiság kettős ellenhatásának következtében. Mostoha terep ez tehát, egyfajta senkiföldje a színház és az irodalom között. Innen nézve akár meglepő is lehet a Saxum Kiadó döntése, hogy Pintér Béla nyolc darabját, az életmű egyfajta áttekintő válogatását kiadja, ugyanakkor érthető is, hiszen Pintér színháza olyan márkanévvé vált, ami talán még a nyomtatásban való megjelenés megrázkódtatását is képes elviselni.

A dicséretesen bátor egyszerűséggel Drámák cím alatt kiadott szövegek azonban lényegében nincsenek könnyebb helyzetben, mint a színházi branddel kevésbé megtámogatott társaik, legfeljebb a reklámra kell kevesebbet költeni (ha egyáltalán jut ilyesmire pénz). Olyan ez kicsiben, mint a moziban sikerrel játszott adaptációk kiadása a filmpremierrel egyszerre: hátha elviszi egyik a másikat. Csak hát lényegileg eltérő elvárásoknak kénytelen megfelelni a kettő. Pintér drámái is ott kezdenek izgalmas olvasmánnyá válni, ahol már nem az egykori előadásélményt kutatjuk bennük, vagyis ott, ahol a szöveg autonómmá válik, ahol drámaként, és nem csupán színházi alapanyagként lesznek érdekessé. Ez nagyjából a kötet közepén következik el, mondhatjuk kicsit szigorúan, habár az első felében is akad azért néhány emlékezetes megoldás, karakter, erős irodalmi pillanat.

Az utószó is hasonlóképpen vélekedik a darabok kiadásának tétjéről, nem pusztán egy dramaturgia, egy alkotóműhely megismerésének lehetősége felől látja ugyanis fontosnak a drámák megjelenését, hanem irodalmi szempontból is: "A kötet megjelenése fordulópont Pintér írói karrierjében. Olyan megmérettetés, melyre eddig nem volt példa, hiszen ő sohasem írt semmit azért, hogy azt 'csupán' olvassák." A kötet forma azonban nem hagy kibúvót, az olvasó nem tehet mást, "csupán" olvashat, a daraboknak pedig ezen a hatáskeltés szempontjából legalábbis szűk átjárón keresztül kell benépesíteniük a másik imaginárius színpadát. Nem könnyű feladat, de Pintér drámái általában jól teljesítenek e téren, legjobb pillanataikban pedig egyszerre képesek letaglózni és felemelni, ez pedig akármilyen abszurd módon is, de a legklasszikusabb értelemben vett katarzis lehetőségét villantja fel a befogadó előtt. Éppen ezért kicsit zavaró, hogy mintha az utószó nem merné eléggé elengedni a kezüket. Talán szerencsésebb lett volna, ha egy kicsit távolabbi nézőpontból fogalmaz meg valaki kísérő gondolatokat a drámákhoz. Enyedi Éva - aki Pintér társulatának dramaturgja és színésze is - informatív szövege néha zavaróan bennfentes, máskor erőltetetten tárgyilagos, az egész szituációban pedig van valami bizarr tétovaság, csak ez ennek a szövegnek nem áll olyan jól, mint maguknak a daraboknak.

A drámák időrendi sorrendben szerepelnek, de ezen túl is érezhető valamiféle ív az első és az utolsó szöveg között. A legkorábbi, 1999-es Kórház-Bakony vagy az egy évvel későbbi A Sehova Kapuja inkább improvizatív kísérletnek tetszik, néha egyenesen olyan érzést keltve, mintha egy esetleges történetkeretbe foglalt (abba beszuszakolt) dramaturgiai ötletbörze egy adott pillanatban lejegyzett szövegváltozatát kapnánk kézhez. Ezek a drámák nem is a szokványos módon hatnak: a cselekmény kiszámítható, a szerkezet széttartó, a karakterek sok esetben kontúrtalanok, valami mégis működteti őket. Leginkább a fekete humor, a jól domesztikált szürrealitás és a külön-külön elcsépelt vagy csak szimplán közhelyes alkotóelemek jól sikerült összevegyítése. Pintér színházának egyik legegyénibb vonása már ezekben a korai drámákban is felfedezhető: a statikusságot, ami máshol gyengeség lenne, ő termékeny dramaturgiai alapanyagként közelíti meg, kinyerve annak minden erejét, és kihasználva a teljes játékteret, ami körülötte megnyílik. Intellektuális bohózatokként hatnak a darabjai, hiszen, ahogy a klasszikus szituációs komédiákban, a szeretőről már az elején tudjuk, hogy szerető, a megcsalt férjről, hogy megcsalt férj, úgy itt sem jár be eget rengetően nagy utat egy-egy karakter jellemfejlődése vagy ábrázolása sem. Nem a figurák alakulásának folyamatszerűségén, a cselekmény linearitásán van a hangsúly (persze ilyen irányban is történik elmozdulás azért), hanem az egyes karaktereket jellemző tulajdonságok szinkronicitásából fakadó rendhagyó szituációkon. Pintér alakjainak kiismerhetetlen dinamizmusát az adja, hogy egyetlen tulajdonságuk sem kerekedik a többi fölé; egyazon pillanatban idióta, szerethető, undorító, tragikus, röhejes és gyönyörű mindegyik a maga módján. Legfeljebb az ezt bemutató eszközök és írói eljárások egyre finomabbak, ahogy haladunk előre drámáról drámára.

Jelentős áttörést a stilizált játék és a szoborszerű karakterek mozgatásában, úgy tetszik, a Szutyok jelentett 2010-ben, igaz, ennek a darabnak bizonyos vetületeit a 2003-as A Sütemények Királynője, illetve a jelen kötetből - többek között a nagy sikerű Parasztoperával együtt - kimaradt Gyévuska is előlegezte. Ezekben a korábbi örvényszerű drámaépítést következetesebb, egyszerűbb vonalvezetésű cselekmény kezdte felváltani, ami a későbbi darabok erősödő társadalmi-politikai megszólalás-igényével kiegészítve jutott el a higgadtabb struktúrákig. Enyedi utószavában a korai darabokról is azt mondja, hogy rögzített szövegként léteztek már a próbák előtt ("semmiképp sem közös alkotások") - igaz ugyan, hogy egy oldallal később viszont azt írja, "az olvasópróbán [...] még nincs teljes szövegkönyv". Mindezzel együtt az biztos, hogy a későbbi Pintér-darabok szövegszerű, történetcentrikus építkezést mutatnak, ami valószínűleg az átadhatóbb, egyértelműbb "üzenet" cselekményt és dramaturgiát is koncentráltabbá tevő erejének lehet a következménye. A Szutyok, a Kaisers TV, Ungarn és A 47. hét Pintér kimunkált, érett drámái közé tartozik. Nincs bennük az a nyerseség és jóleső őrület, mint a korai szövegekben, a nyelvi-szituációs humor sem hasít olyan élesen, viszont a gyermekbetegségektől is javarészt mentesek már. Irodalmi alkotásként egyértelműen ezek tűnnek erősebbnek, ahhoz viszont, hogy ezt mérlegelni tudjuk, egy olyan térre volt szükség, melyben a régi és az új drámák együtt lehetnek jelen - ilyesmire a színház nem, csak a nyomtatott irodalom képes. Többek között ezért is kifejezetten örvendetes, hogy megjelent ez a kötet.

Saxum, 2013, 368 oldal, 3950 Ft

Figyelmébe ajánljuk

Magyar Péter-Orbán Viktor: 2:0

Állítólag kétszer annyian voltak az Andrássy úti Nemzeti Meneten, mint a Kossuth térre érkező Békemeneten, ám legalább ennyire fontos, hogy mit mondtak a vezérszónokok. Magyar Péter miszlikbe vágta Orbán Viktort egyebek mellett azzal, hogy saját szavait hozta fel ellene. Aztán megjött a Ryanair.

A béketárgyalás, ami meg sem történt

De megtörténhet még? Egyelőre elmarad a budapesti csúcs, és ez elsősorban azt mutatja, hogy Putyin és Trump nagyon nincsenek egy lapon. Az orosz diktátor hajthatatlan, az amerikai elnök viszont nem érti őt – és így újra és újra belesétál a csapdáiba.

Fél disznó

A film plakátján motoron ül egy felnőtt férfi és egy fiú. Mindketten hátranéznek. A fiú azt kutatja döbbenten, daccal, hogy mit hagytak maguk mögött, a férfi önelégülten mosolyog: „Na látod, te kis szaros lázadó, hova viszlek én?

Ketten a gombolyagok közt

Az Álmok az íróból lett filmrendező Dag Johan Haugerud trilógiájának utolsó darabja. Habár inkább az elsőnek érződik, hiszen itt az intimitás és a bimbózó szexualitás első lépé­seit viszi színre.

Dinnyék közt a gyökér

Ha van olyan, hogy kortárs operett, akkor A Répakirály mindenképpen az. Kovalik Balázs rendezése úgy nagyon mai, hogy közben komolyan veszi a klasszikus operett szabályait. Továbbírja és megőrzi, kedvesen ironizál vele, de nem neveti ki.

Az esendő ember felmutatása 5.6-os rekesszel, 28-as optikával

  • Simonyi Balázs
Az október közepén elhunyt Benkő Imre az autonóm fotóriport műfajában alkotott, a hétköznapiból metszett ki mintákat, és avatta az átlagost elemeltté. Méltóságot, figyelmet adott alanyainak, képeiről nyugalom, elfogadás és az ezredforduló évtizedeinek tömény lenyomata világlik.