Rádió

Szegény gazdagok

Harminc perc alatt a Föld körül

Interaktív

Mindenféle nagy jelentőségű dolog történik mostanában, Európa meghunyászkodott ismét, ezúttal gazdaságpolitikai kalandozóink előtt, itthon, mint eső után a gombák, kidugták büszke, kalapos fejüket a nemzeti dohánykereskedések, közben Weöres Sándor egy mozdony képében, hadügyminiszteri áldással körbepöfögi az országot, az egyszerű nép pedig csak nézi, és mint a madárka: sír, örül.

De ki bír minderre odafigyelni, ha ilyen istentelenül meleg van? Félre komolyság, félre jelen, irány az időből kiszakadt Balaton-part, melynek kopottas díszleteihez azonban se Móricz döbbenetes naplói (a Rádiószínházból), se Szvjatoszlav Richter utolsó budapesti hangversenye (a Bartókról) nem elég könnyed aláfestés. Most nincs Jókai, úgyhogy valami színesebbre, a kerti hűsölést jobban kiálló programra lenne szükség, hallgassuk hát a Harminc perc alatt a Föld körült.

Minden élcelődés nélkül, a Járai Judit szerkesztette, ebédidőben jelentkező félórás kisszínes valóban üde jelenség a Kossuthon a Sportvilág, a Gazdasági magazin és a Nemzeti Nagyvizit Bermuda-háromszögében. A műsor műfajilag némiképp ingadozó ugyan, egy-egy bejátszás bulvárhírekkel és -eszközökkel operál, míg mások komolyabb vizek felé eveznek, összességében azonban a széttartás helyett (illetve azzal együtt) kellemes középértéken csordogál az adás.

A közvélekedés szerint ami nincs, arról annál többet beszélünk - szárazságban esőről, kánikulában enyhülésről, szegénységben gazdagságról. Valószínűleg ez motiválhatta a program összeállítóit is, hiszen a legtöbb bejátszás a pénz körül forog. Ha nem tudtuk volna eddig, most a Global Policy adataira alapozott felvezetésből kiderül, micsoda különbség van egyes vidékek életszínvonala között: a kongói és ecuadori emberek évi átlagkeresete 231 dollár, míg monacói "kollégáiké" 171 465. És akkor a Londont elözönlő keleti milliárdosok - akik az első riport főszereplői - éves bevételét inkább meg se saccoljuk, megteszi ezt helyettünk a Sunday Times, érdekes végeredménnyel.

Az egyes riportokat zene, illetve olykor ironikusabb hangvételű rövid hírek kötik össze és választják el, ötletesen, de nem túl harsányan. A ködös Albion milliárdosai után megtudjuk például, hogy a szaúdi herceg helyreigazítást kért az amerikai Forbes magazintól, mert az túl kevésre becsülte a vagyonát. Ezután az angol származású, Los Angelesben élő Billy Idol Money, money című feldolgozásszámának szárnyain át is kelünk Kaliforniába, hogy az ottani hitelkárosultak kilábalási kísérletéről kapjunk hírt. Saját "csa híján ők kénytelenek házaik teljes felületét reklámcélra eladni - úgy látszik, nem mindenhol akar Igazságos Izom Tiborként beavatkozni az állam.

A következő rövid hír arról értesít, hogy az UNICEF szerint a törvényi tiltás ellenére is több mint huszonnyolcmillió gyerek dolgozik az indiai bányákban, ez a rövid közlés visz tovább ugyanezzel a lendülettel Spanyolföldre. Ott a gyermekvédelem olyan plakátokat helyezett ki, melyeken a könnyen megjegyezhető telefonszám és a tízévesek számára is dekódolható "hívj minket, ha bántanak" felirat gyermeki nézőpontból feltűnő, felülről, azaz felnőtt szemmagasságból viszont alig észrevehető. És hogy mindennek mi köze a pénzhez: a csökkenő fizetések és a növekvő munkanélküliség miatt egyre feszültebb légkörű családokban növekszik a családon belüli, pardon: kapcsolati erőszak áldozatainak száma világszerte. A műsor már eddig is megnyerő ritmusa komolyság és irónia, bulvár és fajsúly között itt éri el tetőpontját: a zenei aláfestést a gyermekekhez fűződő viszonya szempontjából (is) kétes megítélésű Michael Jackson zavarba ejtően andalító Heal the World című száma szolgáltatja.

Ezt hallgatva még a párductestű és gazellaeszű Naomi Campbell boldogságának is tudunk örülni, amit, mint megtudjuk, orosz milliárdos párja mellett végre megtalált. A lényeg, hogy hűl a sör, párásodik a szem, a délutáni széllel pedig még a hőség is enyhül kicsit. És ennyivel is be lehet érni.

MR1 - Kossuth rádió, június 23.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.