Rádió

Hétvégi időutazások

Sportvilág és Vasárnapi újság

Interaktív

A szuperközelik és szuperlassítások, az élőbbnél is élőbbnek tűnő HD-közvetítések idején rádión követni a sporteseményeket: különleges élmény.

De mint minden időutazásnak, ennek is megvan a maga íze és izgalma, például a hőségriadó miatt tovább nyitva tartó, amúgy szinte néptelen csillaghegyi strandon a nyugágy mellé állított kisrádión - nagyszüleinktől így tanultuk - végighallgatni Gyurta Dániel futamát. Mert ugye nem látni semmit, csak az öreg dézsákban kókadozó díszpálmákat, a bezárt büfé felett lengedező, félig elszabadult jégkrémmolinót és az úszók vetette hullámok híján magányosan feszülő víztükröt. Mégis, a lelkes és az eseménnyel teljes szimbiózisba lépett Kalapos Mihály a legkisebb rezdüléseket is képes közvetíteni. A rajt előtt visszafogottan suttog, majd aggódóan konstatálja, hogy az első száz után hősünk még csak az ötödik hely környékén tempózik, aztán egyre hangosabb, ahogy Gyurta előretör, sőt, mint egy motorcsónak, kivág a többiek elé. Az utolsó méterekre Kalapos eksztázisba esik, végül elcsukló, remegő hangon, a zokogással küszködve jelenti be, bizony megcsinálta, harmadszor is világbajnok a mi kutyánk kölyke. Szerethető giccs ez, Kalapos pedig végül is meg tudja őrizni méltóságát, így a maga módján ő is győztesen kerül ki a küzdelemből. A hallgatóról nem is beszélve, aki talán teljesebb, de legalábbis emberközelibb élményben részesült, mint amit a képernyőre gyakran túl sok mindent ráhagyó tévékommentátorok nyújtani képesek.

Persze lehet, hogy elfogultak vagyunk, és már nagyon kiéheztettek bennünket valami olyan rádióélményre, mint amiben pénteken részünk volt. Csakhogy a szombat sem múlik el nyomtalanul. Az esti vízilabdadöntő P. Fülöp Gábor előadásában ismét remekül sikerül, és nem csak azért, mert világbajnok lett a válogatott. Sokkal inkább a hullámvasút miatt, amit érzelmileg bejárt a kommentátor, a meccs előtti óvatos bizakodástól a remek kezdés keltette öntudatos nagyravágyáson át az ellenfél felzárkózása feletti aggodalmon keresztül a végső győzelem mámoráig. Mindez hangokra lefordítva: a sejtelmes suttogástól a basszusba forduló indulatszavakon és éles szisszenéseken át a rekedt üvöltözésig minden megvolt. Adásnapot lezáró műsorszámnak ennél életszerűbbet és a maga egyszerűségében is sokszínűbbet kívánni sem lehetett volna.

El is bíztuk magunkat, s az időzítésről is megfeledkeztünk másnap, amikor egy óvatlan mozdulattal az ébredéshez bekapcsoltuk a készüléket. Emelkedett hang ütötte meg a fülünket, habár másként ünnepélyes, mint az előző napi: Lezsák Sándor beszélt a második alkalommal megrendezendő ősök napja jelentőségéről. Egy kisebbfajta Kurultáj jelent meg a szemeink előtt, miközben az egykori avantgárd poéta szavait ittuk reggeli kávé helyett. S ha Lezsák futamai a Közép-Ázsiába nyúló ősi hajszálerekről meg a magyarság keleti hagyományait önmagában felfedező, s ezért önmagával is folyton viaskodó Adyról nem lettek volna elegek, akkor hallgathatjuk még Sólyomfi-Nagy Zoltánt - honlapja szerint: "tanító, szertartásvezető, önismereti tréner, költő, zeneszerző, regős-énekes, dob- és csörgőkészítő" - a tőlünk hagyományokat lopó galád szomszéd népek és tiszta szívű ázsiai hun rokonaink szembenállásáról.

Még nem sikerült kitörölni az álmot a szemünkből, de máris visszasírjuk a barcelonai bejelentkezéseket, s ami még ennél is rosszabb, hirtelen jött gyengeségünkben a sávkeresőhöz sincs erőnk hozzányúlni, pedig a Bartókon épp Muzio Clementi Esz-dúr szonátáját játssza Howard Shelley. De mi nem hallgatjuk őt, mint ahogy percekkel később a Chopint varázslatosan interpretáló Kocsis Zoltánt sem. Ehelyett hallgatjuk tovább a Vasárnapi újságot, benne kedvenc fajvédő irodalmárunk, Takaró Mihály, aki Perjés Klára műsorvezető hathatós segítségével épp a közeljövőben elkészítendő összmagyar kánonról hallucinál vidáman, melyből majd kimaradnak a ma sztárolt írók, akiknek a magyarsághoz annyi közük van csak - mint mondja -, hogy magyarul írnak. Helyettük lesz sok Nyirő, Tormay Cécile, Vári Fábián László meg Márai. Időutazás ez is. Csak szegény Máraiért aggódunk, ám az ilyesmivel ő már jóval előttünk számolt: "Horatius az aranykorban élt és írt. Babits már ezüstkorszakról panaszkodott. Nekem maradt a szarkorszak."

MR-1 Kossuth, augusztus 2-3., illetve 4.

Neked ajánljuk