Elsüllyedt szerzők XXXVI.

Homokkert és Árkádia

Gulyás Pál (1899-1944)

Könyv

A "legdebrecenibb költő" - ahogy Németh László nevezte - a magyar lírikusoknak abba a talán nem is olyan szűk csoportjába tartozik, akiknek nemcsak a sorsa volt rettenetesen nehéz, hanem a személyisége is.

Alkata és életpályája kísértetiesen hasonlít Tóth Árpádéra: vézna, beteges gyerekből befelé forduló, melankolikus felnőtté váltak mindketten (csak Gulyás még egy jól fejlett sértettséget is magával cipelt), miközben apjuk árnyékából egész életükben képtelenek voltak igazából kilépni. De míg Tóth apja művészi kudarcával, meghasonlottságával nyomta rá bélyegét sikeres költő fia életére, Gulyás szigorú, professzor apja épp a katedrán elért eredményeivel frusztrálta a maga tanári karrierjében nem túl messze jutó, ráadásul költőként sem sok visszhangot kiváltó fiát. Apja karrierje az erős, kitartó, tántoríthatatlan akaratról és ügyességről szól; igazi self-made man volt a Református Kollégium tanára, akinek pedagógusi kvalitásairól Móricz írt visszaemlékezést, párbajhősi erényeit pedig Ady méltatta a Nagyváradi Naplóban.

Ehhez képest Pál szinte az apa karikatúrájának tűnhetett. Németh László is meglepődve emlékezett vissza (Gulyás Pál szobájában című esszéjében), hogy veleszületett tulajdonságai ellenére (!) is sokszor harmonikus alaknak látta: "Gulyás mint a betűi: klasszikus példája a schizophreniás alkatnak;

összesen negyvennyolc kiló,

fél szemén vakságnak számító súlyos szaruhártya heg, beszéde nem dadogó, de ideges, erőlködő, szakadozott; ha nevetett, vastag íny s rossz, angolkóros fogak villantak ki az arcából. Szellemének egyik csodája volt, hogy ez az arc bizonyos körülmények közt igen szép tudott lenni." Az apa-fiú viszony folyton vitáktól, nézeteltérésektől volt terhes, Gulyás pedig egész életében gyermeki szerepben maradt az erősebb szülő mellett. Erről tudósít pontosan - éppen, mert idealizál - Apám című versében, mely, ha volna ilyen, bizonyára az apák napi ünnepségek állandó darabja lenne: "És úgy cipelt a záporon keresztül, / mint gyönge lombjukat a nagy sudár fák. / Azóta húsz év telt el és én most is / érzem erős szívének dobbanását."

De nemcsak a családon belül, hanem kortársai körében, az iskolában is háttérbe szorítva érezhette magát a fiatal Gulyás. Református kollégiumbeli osztálytársai közt találjuk Bay Zoltánt, a későbbi berlini és washingtoni fizikusprofesszort, valamint a költő Szabó Lőrincet. Gulyás nem igazán tudta velük felvenni a versenyt, s később az egyetemi társaságban sem keltett különösebb feltűnést - hacsak a Pap Károly professzorral Ady lírájáról folytatott heves szemináriumi vitáját nem számítjuk annak. Igaz az is, hogy 1921-től szinte folyamatosan vidéken dolgozott, hol Évaklán nevelősködött, hol Nyíregyházán vagy Hajdúböszörményben tanított, sőt ezek előtt még önkéntes vöröskatona is volt (mondjuk, le is szerelték néhány nap múlva). De eközben már azért alakult vele és részben körülötte egy kisebb társaság, amelyben, talán életében először, legalább részben otthon érezte magát - ez pedig költői indulásának is lendületet adott.

A kibontakozás legfigyelemreméltóbb, legsűrűbb éve 1923 volt. Először megjelent a Viharban című antológia, mely hét fiatal debreceni költőt mutat be, köztük Gulyással és Juhász Gézával (aki egyben a kötet válogatója volt, később pedig Gulyás alkotótársa és sógora is lett), illetve számos Ady-epigonnal. Ezt követte egy kis füzetkében, mindössze tizenkét oldalon kiadott műfordítás, a Lenau szonettjei, majd a legfontosabb, a Juhász Gézával közösen jegyzett Testvér gályák.

Habár nem önálló kötet, mégis ez tekinthető Gulyás első komolyabb munkájának, hiszen a benne szereplő versek már magukban hordozzák a későbbi pályának nemcsak az ígéretét, de a főbb karakterjegyeit is. Talán a legsikerültebb darab A lámpa, mely egyfelől a Gulyás-versek tipikus építkezését, másfelől a költői világlátás és gondolkodásmód szövegstrukturálási stratégiáit is megmutatja. Gulyás költeményeinek kiindulópontja sokszor egy statikus, hétköznapi kép, ahogy itt is: "A lámpa olyan mélabúsan / vetette árnyékát szobámra... / Először csupán azt gondoltam: / egy lámpa, egy parányi lámpa." Majd a következő pillanatban ez a kép váratlanul kinyílik, szó szerint "meghasad", s mögötte egy olyan tér tárul fel, melyben az állóképtől elütő lírai-gondolati anyag buzog föl, olykor (különösen a gyengébb versek esetében) alig követhető logikával. Itt a második versszakban jön el ez a pillanat: "Aztán meghasadt a plafon, / a padlón megjelent a mélység - / felettem zúgó csillagok, / alattam tátongó sötétség." A vers terének ilyen kitágítása, ami Gulyás egyik leggyakoribb lírai eljárása lesz, elsősorban arra szolgál, hogy a mitologikus távolságok is befoghatóvá váljanak akár egyik sorról vagy versszakról a másikra. Lírájának egyik legfontosabb éltető forrása, hivatkozási alapja és gyakran mankója is a mítoszok világa. Gulyás lélekben a legtöbb időt a maga különös, germán, finnugor, akkád és görög-római elemeket vegyítő Árkádiájában töltötte. Zavarba ejtő ez a lelki-eszmei háttér; egyfelől teljesen önkényesen használja verseiben a mitologémákat, amitől azok gyakran enigmatikussá és olykor egyenesen idegesítővé is válnak, másfelől meg mintha az egésznek a gyökere nem látszana mindig tisztázottnak. Odáig nem mennénk el, hogy a mitologizálás a témaszegénységet volna hivatott elfedni, azt viszont még a legmegengedőbb kritikusai is elismerték, hogy a mítoszi elemek sokszor puszta díszletekként jelennek meg az egyes szövegekben, így kiüresedve pedig a verseket is üresbe forduló futamokkal terhelik. A lámpa záró versszaka tulajdonképpen ennek ars poetica-szerű leírása: "Emlékezem az ős tájakra, / melyekkel a lelkem tele - / forog az "keánosz habja, / süvölt Hádesz roppant szele!"

De nem csak ezen az elvont szinten jelent meg Gulyás lírájában (és életében is) az elvágyódás. Budapest és az ott kibontakozó, elsősorban a Nyugat köré szerveződő irodalmi élet igencsak vonzotta a debreceni kertségben önmagát már-már remetei elszigeteltségben látó és láttató költőt. Pályájának legfőbb példaképe és egyben a legmegrázóbb, kiheverhetetlen lelki törésének okozója Babits volt. A fiatal vidéki költő számára a Nyugat főszerkesztője megfellebbezhetetlen irodalmi és emberi nagyságnak látszott, még akkor is, ha a neki küldött verseket rendre visszautasította. Végül pedig, hosszú idő után, szerencsétlen módon épp azt a verset fogadta el, mely hozzá szólt (Babits Mihálynak - Debreceni látogatása emlékére) - tegyük hozzá: az, hogy Gulyás neki küldte publikálásra, semmivel sem elegánsabb, mint a közlés ténye. A sértődékenységig érzékeny Gulyás először ekkor csalódott Babitsban, ugyan még nem végérvényesen. Különös, egyik oldalról rajongással és frusztrációval, másik oldalról pedig biztatással és idegenkedéssel terhelt kapcsolatuk hosszú éveken keresztül járta be a maga hullámhegyeit-hullámvölgyeit. Kapcsolatuk végpontját aztán Babits lesújtó kritikája jelentette az 1934-ben megjelent második Gulyás-kötetről (az első, az 1928-as Misztikus ünnepi asztal még alapjában tetszett neki). A Tékozlóról írott recenzió a költő elevenébe talált, hiszen Babits nem egyszerűen szétszálazta a verseket, de lényegében kirántotta a szőnyeget Gulyás egész költészete alól: "Csokonai is tanult és tudatos költő volt, akár Gulyás Pál; de ő tanultságát arra fordította, hogy mennél európaibb legyen; s nem hogy mennél debrecenibb."

Élete és életműve egész hátralévő részét meghatározta ez a csalódás. Mindennek legkézzelfoghatóbb nyoma a Babitscsal szakító Búcsú a Mestertől (korábbi változatban: Búcsú Babitstól) című vers, mely hosszas szerkesztői húzódozás után jelent csak meg. Ekkor írja Gulyásnak Sárközi György, hogy

hobbija lett a Babits-utálat

De ennél lényegesebb, hogy az egykori bálvánnyal együtt nemcsak a Nyugatot gyűlöli meg, de minden mást is, ami a fővároshoz kapcsolódik, hagyománytudatának fókuszát pedig szimbolikusan áthelyezi Dantéról Vipunenre, azaz a Kalevala ősmítoszának népies gyökereire. Ennek a szemléletváltásnak az eredménye lesz aztán az a paradox helyzet, hogy mozgalmilag a népies költőkhöz csatlakozik, ám líráján ez csak kevéssé hagy nyomot. Megszaporodik ugyan az ütemhangsúlyos versek száma és népies életképekkel, sőt balladákkal is próbálkozik (kevés sikerrel), lírai termésének nagy részét továbbra is a polgári műveltséghez közelebb álló, mitizáló, nyugatias verselésű darabok teszik ki. Jellemző a népi témákban való járatlanságára, hogy egyik versében a juhok mekegnek, egy másikban meg a hideg helyett a sötét farkasordító. Nem is véletlen, hogy Németh László - akivel ekkoriban fordult szorosabbra kapcsolata - szorongva figyelte Gulyást új szerepében: "Aggódva vártam a fölszólalását, a megjelenésével, nehezen követhető, absztrakciókba vesző gondolatmenetével nem válik-e nevetségessé a vastagabb ételhez szokott népiesek előtt."

Habár nevetségessé nem vált, közkedvelt sem lett az új társaságban, a népieseknek túl urbánus, az urbánusoknak túl népies volt - ismét magára maradt. Bizonyára sértettségét ez a helyzet is csak fokozta, mint ahogy az is, hogy az ekkorra legjobb barátjává vált Németh elmozdította Debrecenből a Választ. Gulyás ennek a lapnak nemcsak szerzője, hanem szerkesztője is volt, az pedig, hogy a vidéki harcostársnak tartott Németh Pestre költöztette a szerkesztőséget, árulással ért fel.

Az újabb elszigetelődés tovább erősítette Budapest-undorát és az ezzel egyszerre lüktető elvágyódást is a cívisvárosból. Ezekből az ambivalens érzésekből alakította ki végül ellentmondásos Debrecen-képét, melyet legnagyobb verseiben rögzített. Hősei, Fazekas, Csokonai, Méliusz vagy a kortárs Oláh Gábor hol a periférián vergődő száműzötteknek, hol a centrum alkotóinál is nagyobb szabású, megkerülhetetlen alakoknak tűnnek. Debrecen pedig hol a pannon műveltségtől (aminek leggyakoribb természeti szimbóluma a Duna) távoli sivatagos falu, hol a kultúrákat egyesítő központ. Emblematikus nagy verse a Debrecen, ó-kikötő is ezt a kettősséget mutatja fel, mégpedig az összes költemény közül talán a legcizelláltabb módon, olyan emlékezetes sorokkal, mint a "hajnala hádeszi ház, alkonya trópusi láz". Gulyás nézőpontjára az említett mitizálás mellett a történelmi idő- és térszemlélet felforgatása is jellemző, ebben a versben így kerül egymás mellé Bizánc, Buda és Bécs, így csúszik egymásba a Tiszántúl a Dunántúllal, illetve a város egykori "népei" a maiakkal és az eljövendőkkel: "Már tornyodon trónol az este, kösd a holt csontokat egybe, / [...] / Új népek kürtje riad, - viszik ezredes álmaikat! / Fogadd ismét be hajódat, eltemetett lobogódat, / Debrecen, ó-kikötő, tájakat öszszekötő!"

Az elszigetelődés azonban nemcsak személyes sorsát, de költészete befogadását is meghatározta. Utolsó, egyben legöszszetettebb kötetéről, az 1942-es Az Alföld csendjébenről mindössze nyolc kisebb recenzió jelent meg. Közben az Ady-társaságban, melynek alapítója volt, vezető lett ugyan, de ehhez korábbi barátaival kellett szembefordulnia, ráadásul mitizálásra mindig hajlamos karakterének árnyoldala is előbukkant. A társaság átalakulása után az egykori alapítókat, a zsidó származású Kardos Pált és Kardos Lászlót "befogadottaknak" nevezte - a fajban való gondolkodás nem állt távol Gulyástól, ugyanakkor a fasizmustól irtózott, s habár Németh László mélymagyar fogalma hatott rá, a nacionalizmus is irritálta.

Élete végén, 1944 januárjában még megkapta a Baumgarten-díjat, de keserűen csak annyit nyilatkozott róla, hogy a pénzt gyógyszerekre költi. Vérzékenysége egyre súlyosbodott, végül május 13-án, a Belgyógyászati Klinikán meghalt, s tragikus módon ez nagyobb figyelmet szerzett neki, mint két évvel korábbi könyve - az akkori nyolc cikkel szemben több mint harminc nekrológ jelent meg róla. A városi hivatalnokok nem tartották méltónak a díszsírhelyre.

Költészetének befogadása halála után igen hullámzóan alakult, egy ideig mintha több reflektorfény esett volna rá, aztán az ötvenes évek elején mégis margóra helyezték (részben az antiszemitizmus vádja, részben dekadens esztétikája miatt). 1957-ben aztán megjelenhetett válogatott verseinek gyűjteménye, majd halálának huszadik évfordulója is megélénkítette a recepciót. Az 1971-es újabb válogatott kötet után 1983-ban az életmű eddigi legteljesebb kiadása is megjelent Viharzó diófa címmel, ám ekkorra mintha újra az érdektelenség ködébe burkolózott volna költészete. A rendszerváltás óta megjelent esszéinek kis példányszámú kiadása, illetve Bakó Endre hiánypótló monográfiája (Gulyás Pál világa) is, de lényegi visszhangot vagy újrafelfedezést ezek sem értek el. Pedig minden alkalmankénti zavarossága és nehézkessége ellenére Gulyás lírájában felvillant a Debrecen-önkép és a cívismitológia költői megújításának lehetősége - hogy ez nem valósult meg, annak egyfelől lírikusi-gondolkodói bizonytalansága és rendszerezetlensége, másfelől természetesen korai halála lehet az oka. Ambivalens életműve innen nézve egy hirtelen megszakadt költői pálya mementójaként lebeg a félismeretlenségben.

Neked ajánljuk