Az augusztus első napjait megkeserítő hőségben – olvassuk az MTI közleményét a debreceni állatkertről – annak ellenére, hogy extra jeges gyümölccsel látták el őket, némelyik állat igen nehezen bírta a kánikulát. Egy leguán rosszul is lett, mondja a távirati iroda, mi pedig őszinte együttérzéssel reméljük, hogy azóta kiheverte szerencsétlen a hőgutát. Mivel magunk is azokban a napokban tettük tiszteletünket a nagyerdei intézményben, meg tudjuk erősíteni, pokoli meleg volt.
| ||
Negyven fokban poroszkálni ketrectől ketrecig, pláne, hogy az egész létesítmény területén nem találni légkondicionált pihenőt, nem éppen ideális, mi több, a pálmaházban és a madárröptetőkben a kintinél is nagyobb a forróság és ezzel együtt a bűz is. Ennek megfelelően viszonylag kevés vendég kóvályog fel-alá a kertben, az állatokra meg végképp csak a rettenthetetlen gyerekek kíváncsiak, míg szüleik egy-egy fa vagy bokor árnyékába húzódva igyekeznek kibekkelni a vizitből hátralévő időt. Azt is hajlandók vagyunk a hőségre és a gyér nézőforgalomra fogni, hogy a bejáratnál dolgozó fotós kifejezetten barátságtalanul parancsolgatva kényszeríti megállásra a betévedőket. Kérdésünkre, hogy kinek, miért, hová készül a kép, kínos titokzatoskodással válaszol. Miután azonban kelletlenül odaállunk és ő elkészíti a felvételt, hirtelen tenyérbemászóan puha stílusban közli, hogy a kijáratnál megvehetjük majd a portrét kilencszáz forintért. Ez az aluljárói stílus semmiképpen nem tesz jót a hangulatnak, de azért nem bosszankodunk sokáig, elvégre állatokat látni jöttünk.
| ||
A Nagyerdő ideális környezete lehetne a mostaninál jóval nagyobb állatkertnek is, éppen ezért nehezen érthető, hogy miért állnak egymáshoz ilyen közel a néha lehangolóan szűk kifutók. Igaz, egyik oldalról az atlétikai pálya lelátói, másikról a vidámpark, harmadikról pedig a még épülőfélben lévő, de máris gorombán a környezetére pöffeszkedő új Loki-stadion préseli össze a kert használható területeit. De egyébként is átmeneti állapotban van a létesítmény, a modern, tágasabb és az állati komfortérzetre érzékenyebb kifutók között régi, betonaljú, nyomasztóan sűrű rácsozattal megerősített ketrecek sorakoznak. És sajnos az utóbbiból van több. Mindezt állatra lefordítva: recés zsiráfnak, fehérkezű gibbonnak vagy feketefejű pókmajomnak, de még talán tigrisnek is viszonylag nagy kedvvel szegődnénk el a kálvinista Rómába, de az istennek se szeretnénk ugyanitt rétisasok, pápaszemes pingvinek, emsemakákók vagy örvös medvék lenni. Az utóbbi olyan lehangoló képet mutatott, ahogy elalélva pihegett, hátát szűk ketrece vasrúdjainak támasztva, hogy majdnem hazafutottunk elkeseredésünkben. Aztán megemberelve magunkat, mégis inkább a vidámpark matuzsálemi korú játékai felé indultunk tovább.
A két intézmény ugyanis tulajdonképpen egy. Az 1958-ban létrehozott, s ezzel a vidékiek közül elsőként megnyílt állatkert és a mellette 1960-ban üzembe állt „Lúdas Matyi Vidámpark” 1961-ben fuzionált, Nagyerdei Kultúrpark néven. A „kultúr” jelző ugyan kicsit nagyzoló, vagy legalábbis csak felerészben igaz, hiszen míg az állatkert valóban szolgálhat ismeretterjesztő célokra, mindez a kukac hullámvasúttal, hattyúforgóval vagy gyermekkanyargóval operáló vidámparkról nem annyira mondható el. És ha az állatkert átmeneti állapotban van, vagy legalábbis itt-ott láthatók modernizációs kísérletek, addig a vidámpark egy az egyben a szocialista szórakoztatóipar ittmaradt kis szigetének tűnik. Lényegében érdektelen az egész és siralmas, illetve nevetséges, ha a világ komolyabb vidámparkjaival akarnánk összevetni. Viszont ha úgy nézünk rajta végig, akár egy működő skanzenen, akkor be kell látnunk: hibátlan a dolog. Minden az eredeti, a jegypénztárak, a kiszolgálóépületek, maguk a játékok, és még talán a játékkezelők is, akiket – látogatók híján – leggyakrabban posztjukat elhagyva, kisebb-nagyobb kedélyesen trécselő csoportokba verődve találtunk meg valamelyik öreg fa árnyékában. Ha messzi gyermekkorunk húsvéti vurstlijárásait szeretnénk felidézni, ideális terep a debreceni park, és minden elfogultság nélkül muszáj leszögezni azt is, hogy az itteni dodgemek a világ bármely vidámparkmúzeumának a sztárjai lennének, olyan gyönyörűek (és olyan szépen karbantartottak). Ám ha valóban eljövünk ide nosztalgiázni, érdemes a gyerekeket inkább otthon hagyni, vagy legalábbis az állatkerti térfélen, mert itt halálra unnák magukat.
