A leginkább a kereskedelmi rádiókra jellemző háttérzene-használat valamiképpen a horror vacui kései, kicsit degenerált leszármazottja lehet, csak amíg az a szemet legalább gyönyörködteti, ez igencsak megropogtatja a hallócsontocskákat. A csendtől való félelemről kéne ezután beszélni, hogy hol is gyökerezik az emberi lélekben, mitől is rettegünk, ha legalább egy kis zaj nem csapja meg a fülünket. Ugyanúgy, mint a sötétben, bármi megtörténhet. Gondolom, a Juventus Rádió Sztársávjának a hangmesterét vagy zenei szerkesztőjét is (ha volt ilyen) valami hasonló hideglelés kerítette hatalmába, mert olyan pattogós gépzenét húzott a műsor beszélgetései alá, hogy az időről időre sikeresen elterelte a figyelmünket az egyébként igen érdekfeszítő eszmecserékről.
"Somogyi Zoltán magyar és külföldi sztárokkal beszélget" - állítja a programajánló, és ahogy utánanéztünk, tényleg igen komoly nevek bukkantak fel ezeken a hullámokon Borbás Marcsitól James Francón és Aaron Eckharton át Lagzi Lajcsiig. Nekünk éppen az örökifjú sármőr, Révész Sándor és a feltörekvő primadonna, Muri Enikő adatott. Ahogy az várható, a műsorvezető álharsány hanghordozással igyekszik takargatni még jobban sikerült kérdéseit is; úgy látszik, ez a beszédstílus valóban alaposan megfertőzte a kereskedelmi rádiós beszédiskolákat. Révész egész érdekes lenne önmagától is, és bár a beszélgetésre jutó tiszta idő nem túl sok, egyfajta arckép végül is kirajzolódik ebből az enyhén mozaikos dialógusból. A Generál egykori vokalistája, aki később a Piramis frontembereként lakta be a magyar színpadokat és leányszíveket, megnyerő szerénységgel beszél pályájáról, aminek egyfajta összefoglalásához, újragondolásához ért el hatvanadik születésnapi turnéja közben. Nyilván a Piramisról, a maga korának egyik legnépszerűbb bandájáról esik a legtöbb szó. Azt is megtudjuk a Somogyi kérdésére ("hogyan fért meg ennyi dudás egy csárdában?") adott frappáns válaszból, hogy mi volt a rockbandák lényegi kohéziós alapja: "ugyanazokon a zenei csecseken nevelkedtünk, szívből csináltuk, Ladákkal, Zsigulikkal hasítottuk a régi utakat, abból próbáltunk szárnyalni, ami volt". Ilyen egyszerű ez, nem kell túlragozni. Mint ahogy a természetbe (értsd: Ásotthalom) való kivonulást sem: a sok pörgés és koncert mellett egyszer csak feltámadt benne az igény a csendre, egy tanya nyugalmára, úgyhogy a nyolcvanas évek végétől ki is telepedett az Alföldre. Mondjuk, Márai (aki "emberi grandiozitásával" is nagy hatást gyakorolt az énekesre) Füveskönyvének vagy a hajnali Seneca-olvasásoknak az említése veszélyesen ezotériaközelbe vitte a beszélgetést, ám végül az elhangzottak nem lépték át az életvezetési tanácsadás kínos, a hasonszőrű interjúkban oly gyakran áthágott határát. A búcsú pedig mi más lehetett volna: felcsendült a Ha volna két életem unásig szeretett slágere.
Muri Enikőnek, a műsor másik megszólalójának se slágerei, se a múlt puha ködébe vesző évei nem olyan számosak, mint a veterán Révészéi, sőt be kell vallanunk, hogy számunkra az ő neve újdonságként hatott. De az Operettszínházban épp a Ghost című musical főszerepére készülő énekesnő hamar segítő kezet nyújt felénk: bevallja nehéz emlékű érettségijéről mesélve, hogy még ma sem tudja, mikor volt a kiegyezés - ezután saját tudatlanságunk sem perzsel tovább olyan kibírhatatlan hővel. A műsorvezető meg inkább arról faggatózik tovább, hogy az 1990-es Patrick Swayze-klasszikus színpadi változatából hiányozni fog-e a híres csók, mely eredetileg Whoopi Goldberg és Demi Moore között csattant el. Nem, benne lesz, mondja Muri, habár nehezére esik eljátszani, hiszen érdeklődése "inkább a férfiak felé hajlik, hála a jóistennek". Hála a jóistennek közben lassan a műsoridő is lejár, úgyhogy egy huszáros döntéssel inkább betesszük a lejátszóba az Égni kell annak, aki gyújtani akar című örökzöldet, hátha ez majd elnyomja a még mindig a fülünkben pattogó aláfestő zenét. Meg amúgy minden mást is.
Juventus Rádió, május 11.
