Rádió

Egy darab sport

Taccsvonal

Interaktív

Elfriede Jelinek nyilatkozott úgy egyszer - Egy sportdarab című műve kapcsán -, hogy igazából nem is a sport iránti lelkesedés keseríti el, abszurd is lenne egy ilyen szinten elterjedt jelenség miatt keseregni, mondta, hanem az a tény, hogy miközben a sportban elért eredményeket oly sokan magasztalják, az intellektuális vívmányokat a többség elutasítással és megvetéssel szemléli. Mit is tehetnénk ehhez hozzá mi, a gombamód szaporodó stadionok és az egyre inkább burjánzó kultúraellenesség országának polgárai?

A Lánchíd Rádió stúdiójában sincs örömteli hangulat, bár ott inkább a bukaresti kudarc a bú tárgya. Kelemen Zsolt műsorvezető egyenesen úgy konferálja fel a Taccsvonal aznapi adását, hogy "ha elárultam a témát, tulajdonképpen elárultam azt is, hogy nem egy optimista hangulatú beszélgetésre kerül majd sor". De előtte, hogy mégis vidámabban kezdjük a műsort, egy kis bejátszásban értesülünk arról, hogy a birkózás továbbra is olimpiai sportág marad. Maga Putyin is lobbizott érte, mondja dr. Hegedűs Csaba szövetségi elnök, sőt, az amerikaiak meg az irániak kivételesen összefogtak az ősi sport megmentéséért. Nem is csoda hát, hogy sikerrel jártak.

A magyar foci megmentéséért is sok nagy név fogott már össze, és fog a jövőben is még, attól tartunk, aztán majd leshetjük a sok csodát. Most egyelőre egy csúnyácska vereséget kéne kibeszélni, ehhez gyülekeznek az urak a mikrofon körül. Név szerint Novák Miklós a Magyar Nemzet sportrovatától és Verebes Károly, aki bár szintén sportújságíró, most mint szurkoló és szemtanú van jelen, úgyhogy kapásból le is karcsizza a műsorvezető. Pedig Karcsi ma szigorú hangulatban van. Azt még bizonyos iróniával idézi fel, ahogy a második percben "egyedül tört kapura a román", a felelősség kérdéséből azonban már nem űz tréfát: "teljes mértékben a kapitány felelőssége", hangzik el az ítélet. De a legnagyobb baj mégis, hogy lelketlen volt a csapat, mintha nem érezték volna a román-magyar súlyát. Novák szerint nem motiválta őket, hogy "a magyar nemzetet képviselitek, tágabb értelemben is, a helyi, erdélyi magyarokon keresztül". Mit akar ez jelenteni? A magyar nemzetnek tehát van szűkebb és tágabb értelme, és az erdélyiek a tágabba férnek bele? De felesleges ezt túlbonyolítani. Verebes szintén a motivációs problémával bajlódva gyorsan leszögezi, hogy ezeknek csak a Lamborghini kell meg a Zimány Linda, más nem érdekli őket, bezzeg egy szerb-horvát milyen, ott az ember el is felejti, hogy ez egy vb-selejtező.

Azért én inkább nem felejteném el meccs közben, miről is szól ez az egész. Mégiscsak egy játékról beszélünk, igaz, ezerszeresen megfertőzte már a történelem meg a politika, de éppen ezért kéne minél tudatosabban elkerülni a patetikus nemzeti közhelyeket meg a hadászati retorikát. Nem lehetne, hogy valaki, mondjuk, egyszerűen remek csatár legyen, és ne rögtön nemzeti hős? És valami hasonló vonatkozhatna a szurkolókra is, tudom, nagyon naiv felvetés, hogy ha már ott vannak, esetleg a meccsel foglalkozzanak. Novák is néhány szurkoló magatartását kifogásolja: "a ria-ria-Hungária! rendben van, a vesszen Trianon! is bőven belefér nekem, a szar Románia bekiabálás azonban már nem, mégis vendégül látnak". Érdekes elgondolása ez az udvariassági kereteknek, és felteszem, amíg a sportújságírónak bőven belefér a Bukarest-szerte üvöltözött "veszszen Trianon!", addig semmi nem fog változni. Amíg ez az attitűd határozza meg a szurkolókat, addig ne csodálkozzon senki, hogy pár százan lézengenek a meccseken. Persze lehet, hogy az új VIP-szektorokból ez majd tömegnek fog látszani, ki tudja, ennek sincs kevesebb realitása, mint Kelemen Zsolt műsorvezetői búcsújának, mely szerint, ha sokat beszélünk a vesztes meccsekről, előbb-utóbb győzni fogunk. Igaz, másnap a félelmetes észteket porba döngöltük, szóval hajrá, Magyarország, jó úton vagyunk!

Lánchíd Rádió, szeptember 9.

Figyelmébe ajánljuk

Népi hentelés

Idővel majd kiderül, hogy valóban létezett-e olyan piaci rés a magyar podcastszcénában, amelyet A bűnös gyülekezet tudott betölteni, vagy ez is olyasmi, ami csak elsőre tűnt jó ötletnek.

A hiány

László Károly, a háborút követően Svájcban letelepedett műgyűjtő, amikor arról kérdezték, miért nem látogat vissza Auschwitzba, azt válaszolta, hogy azért, mert nem szereti a nosztalgiautakat.

Fagin elsápad

Pong Dzsun Ho társadalmi szatírái, Guillermo del Toro árvái, vagy épp Taika Waititi szeretnivalón furcsa szerzetei – mindegy, merre járunk, a kortárs filmben lépten-nyomon Charles Dickens hatásába ütközünk.