Persze kezdődhetne ez a történet úgy is, hogy hol volt, hol nem volt egy Neo FM, de hát ki emlékszik már arra! Különben is, bárki beláthatja, hogy sokkal hasznosabb ez az új - noha előre tudhatóan kérészéletű - képződmény, mint egy kereskedelmi tucatrádió. Lényeg a lényeg: vasárnap reggel nyolctól a misztikus nevű NMHH és MTVA közreműködésével a jobb létre szenderült Neo frekvenciáján elindult az országos sugárzás.
Nem vitás, hogy nehéz a helyzet, habár hétfőn délután több ezer integető turista és könnyes szemű budapesti lakos részvételével elbúcsúztatták a fővárosban az árhullámot. A gátakon és ideiglenes védműveken továbbra is nagy a nyomás, az árvízi munkások pedig már igen kimerültek - ezt Komárom polgármestere mondja, egy katasztrófavédelmi szakértő pedig azért hozzáteszi, hogy gátszakadás mindenesetre nem várható már a környéken. Ezután zene, aztán hírek. Nagyjából ebben a ritmusban halad előre a műsor, de - csodák csodája - mégsem csak száraz tényközlés az egész - és nem csak a muzikális síkosítás miatt. Arról van szó, hogy minden ellenkező várakozás és sansz ellenére valóban rádiócsatornaként funkcionál az Árvíz FM, pedig elsőre akár túlzásnak is érezhettük egy ilyen célra szolgáló külön csatorna elindítását, hiszen a közszolgálati adón is elég sok időt kap ez a kétségtelenül fontos téma. Az ugyanakkor feltétlen érv a csatorna mellett, hogy a jó öreg rádiósugárzás hangja bárhová elér, és a befogásához minimális technika kell csak, hallgatni pedig akár munka közben is lehet.
A tematikus sávok amúgy nem ritkák az éterben: a klasszikus egyházi csatornáktól az egy-egy stílusra koncentráló zenei adókon át az olyan vadhajtásokig, mint a nemzetközi ufófigyelő rádió. Az Árvíz FM azonban mindtől különbözik, hiszen egyetlen természeti jelenség hívta életre, s annak elmúltával a rádió hangja is elnémul majd. Melankolikus helyzet, annyi szent, de a - főleg a Kossuthtól kölcsönvett - munkatársak egészen szépen helytállnak. A tempó az alkalomhoz illően pörgős: egyik rövid beszámoló éri a másikat, meghintve néhány perces kisszínes etűdökkel, melyektől valóban emberivé válik az olykor már-már mechanikus adatközlésbe forduló tájékoztatás. A gemenci hangulatjelentésből például megtudjuk, hogy az erdészek hogyan tették túlélhetővé a szigetté alakuló dombságot, mennyi élelmet helyeztek el a vadaknak, és hogy milyen fejtartással úszik egy fiatal bika. Épp mikor már azt érezzük, hogy eleget hallottunk e nemes állatokról, véget is ér a bevágás, amit még egy rövid felhívás követ: vigyázzanak az arra autózók, mert a menekülő szarvasok az úttesten kelnek át. Majd a műsorblokk zárásaként a Red Hot Chili Peppers Road Trippin'-je megy le. Zseniális választás, kár, hogy a zenei szerkesztő nevét nem mondják be (és mivel nincs archívum, még rákeresni sem igen lehet).
Hasonlóan ötletes az önkéntesek megszólítása is, és bár az első riporteri kérdés elég botladozó ("számolja, hogy hány homokzsákot fogott meg ma?"), a válasz szerénysége ("remélem, eleget") és az egészet belengő viszszafogott optimizmus és pátoszmentes lelkesedés szépen körvonalazódik. Megszólal később két másik gáterősítő is, az ő hangjuk is fáradt derűt sugároz: "a mi ismeretségünk csak szerdáig nyúlik vissza, de olyan, mintha harminc éve ismernénk már egymást". A zenei aláfestés pedig, homokzsák-tematikáról lévén szó, újfent mesteri: Paul Kalkbrennertől a Sky and Sand. Az egyetlen ünneprontó a következő pillanatban megszólaló meteorológus, Gál Áron lesz, aki vihar és felhőszakadás közeledtéről számol be - igaz, Kalkbrenner mélyre nyúló, süppedős ütemei ehhez is paszszolnak.
Révedezésünkből félóránként a hírek vernek csak fel, kétszázötvenedjére is meghallgatjuk, hogy az árvízi irányítást Orbán Viktor egy személyben megoldja - nem lennénk a buzgárok helyében! -, meg hogy Pintér Sándor azt üzente (!) a gátakon fáradozóknak: "ne csökkenjen a figyelmük". Igaz, ezeket a propagandahíreket a közszolgálati nagytestvértől veszi át az Árvíz FM, szóval ott sem úsznánk meg őket.
Árvíz FM, június 10.
