E beállítás népszerűsége az egyik alapvető magyarázata annak is, hogy a Hoffmann meséi miért válhatott a rendezői operaszínház egyik legfontosabb művévé és hálás demonstrációs terepévé. De persze az sem mellékes, hogy Offenbach e művében folyamatos az ingázás a reális és az irreális, illetve a polgári és a kísérteties regiszterei között, és az sem utolsó szempont, hogy ennek a posztumusz is folytatólagosan gyarapodó darabnak nincs definitív műalakja, s ez a szokottnál nagyobb mozgásteret kínál a színre állítók számára. Olyan opera, amely meglepően jól viseli a „nem hagyományos” rendezést, a régi romantikus közhelyek és az új keletű (opera)színpadi klisék összevegyítését.
Ez derült ki most az Erkel Színházban is, ahol Székely Krisztának sikerült úgy a közönség elé bocsátania, hogy a cselekmény fölismerhető maradt, miközben megkapta a maga naprakész körítését is. Miután az Opera egyik bázisává egy hajdani Mozdonycsarnok vált, ahol immár az előadáskezdésre is vasúti szignállal figyelmeztetik a közönséget, a Hoffmann előadása szintén a vaspályás távolsági tömegközlekedés mellett tette le a garast, midőn a játék teréül a pályaudvarokat választotta. Méghozzá azok csilivili (tehát nem hazai) lounge-helyiségét, ahol bárpult is van, felette képernyővel, amely nemcsak az indulásokat-érkezéseket mutatja, hanem mindenféle reklámokat is. Ez utóbbi mozzanat az előadás legeredetibbnek elgondolt truvája, ugyanis e reklámok lekövetik a cselekmény alakulását, reagálnak az egyes (szó)fordulatokra. Így amint az intrikus, a koros Lindorf önmagát büszkén a „vif” (élénk) jelzővel illeti, már meg is jelenik a kivetítőn a fiktív Vif dohánymárka gusztusos reklámszpotja és így tovább. (Persze akad gagyi ötlet is, mint a Spalanzani nevének kettéválasztásával képzett Spa Lanzani.)
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
