Opera

Itália földjén

Dohnányi: Simona néni; Hubay: A cremonai hegedűs

Kritika

Pár héttel az Operaház várt és remélt újranyitása előtt tán nem indokolatlan azon a kérdésen merengeni, hogy vajon melyek egy nemzeti operakultúra létfontosságú alapelemei.

Reprezentatív és/vagy alkalmas játszóhelyek mellett bizonnyal kell még az énekes- és muzsikusgenerációk sora, s éppígy közönség is. Valamint szükségeltetnek hozzá saját operák: régiek, újabbak és egészen újak, karcolhatatlan (vagy izgalmasan problematikus) remekművek meg szerethető másod- és harmadosztályúak egyaránt. Mi, magyarok mintha épp ez utóbbi vonatkozásban lennénk a leginkább megszorulva: részint történelmi okokból, részint az ízlésváltozások miatt ugyanis a szolid és nélkülözhetetlen középszer operái nagyobbára kihullottak a repertoárból, s ettől operairodalmunk még annál is sokkalta pontszerűbbnek tűnik, mint amilyen a valóságban.

Már e képlet ismeretében is üdvözölhető tehát az a produkció, amely tavaly egy online premier révén, majd most végre valóságosan is a közönség elé került, újra esélyt kínálva két, többé-kevésbé elfeledett magyar operának. Dohnányi Ernő 1912-es Simona nénije és Hubay Jenő 1894-es kétfelvonásosa, A cremonai hegedűs persze rögtön arra is alkalmas, hogy a „magyar opera” megjelöléshez némi üdvös tágasság társuljon, hiszen eredetileg mindkét mű idegen nyelvű (német, illetve francia) librettóra készült, és itáliai közegben játszódik.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Nem tud úgy tenni, mintha…

„Hányan ülnek most a szobáikban egyedül? Miért vannak ott, és mióta? Meddig lehet ezt kibírni?” – olvastuk a Katona József Színház 2022-ben bemutatott (nemrég a műsorról levett) Melancholy Rooms című, Zenés magány nyolc hangra alcímű darabjának színlapján.

Nyolcadik himnusz az elmúlásról

Egy rövid kijelentő mondattal el lehetne intézni: Willie Nelson új albuma csendes, bölcs és szerethető. Akik kedvelik a countryzene állócsillagának könnyen felismerhető hangját, szomorkás dalait, fonott hajával és fejkendőkkel keretezett lázadó imázsát, tudhatják, hogy sokkal többről van szó, mint egyszeri csodáról vagy véletlen szerencséről.

Szobáról szobára

Füstös terembe érkezünk, a DJ (Kókai Tünde) keveri az elektronikus zenét – mintha egy rave buliba csöppennénk. A placc különböző pontjain két-két stúdiós ácsorog, a párok egyikének kezében színes zászló. Hatféle színű karszalagot osztanak el a nézők között. Üt az óra, a lila csapattal elhagyjuk a stúdiót, a szín­skála többi viselője a szélrózsa más-más irányába vándorol.

Elengedték őket

Ukrajna belső, háború sújtotta vagy veszélyeztette területeiről rengetegen menekültek Kárpátaljára, főleg a városokba, az ottani magyar közösség emiatt szinte láthatatlanná vált sok helyen. A napi gondok mellett a magyar kormány hülyeségeire senkinek nincs ideje figyelni.