Interjú

„Megcsonkítjuk a saját történelmünket”

Hatos Pál történész

Tudomány

Mit kezdünk és mit kezdhetnénk a közös múltunkkal? Egyebek közt erről is kérdeztük Az elátkozott köztársaság és a Rosszfiúk világforradalma szerzőjét.

Magyar Narancs: Két nagy sikerű könyved témája, vagyis a Károlyi-féle népköztársaság és a Tanácsköztársaság nem csupán része a magyar történelemnek (bár a kommüntől olykor még ezt is elvitatják), de utóéletével jószerint reprezentatív példája vagy épp állatorvosi lova a magyar történelemszemlélet problé­mái­nak is. Szenvedelmes áruló- és bűnbakkeresés, teljes konszenzushiány, a kollektív identitás megerősítésére való alkalmatlanság, negatív indulatok tömege – itt mind-mind megtalálható. Mit árul el ez rólunk?

Hatos Pál: Feltétlenül aláírom, amit mondtál, hiszen ez a korszak tényleg különösen sérülékeny része a történelmünknek, amely persze amúgy sem szűkölködik az ellentmondásos megítélésű korszakokban. Ám ennek problematikusságát a legtöbbször azért véljük aggasztónak, mert a történelemről alkotott eszméink még mindig a nagybetűs történelemhez kapcsolódnak. Ahhoz, amely egyfajta pajzs és fegyver, s amely felhasználható a pozitív nemzeti identitás szolgálatában, és ráadásul még iránymutatást is kínál az utókor számára. Erre az 1918–1919-es magyarországi eseménysor és annak történetírói elbeszélése nyilvánvalóan alkalmatlan, ám engem jórészt éppen ezért érdekelt. Nem a demisztifikálás, a mítoszrombolás szándéka motivált, bár ezt a szándékot utóbb többen is kiolvasni vélték e két kötetből, hanem sokkal inkább egyfajta szkepszis – valóban tanítómesterünk a történelem? – és egyfajta hódolat a történelem tanításokban szegény, tapasztalatokban viszont gazdag zűrzavara előtt. Ez az időszak ugyanis számomra főleg annak a reprezentatív példája, hogy a források bősége ellenére valójában milyen nehéz akár csak megközelítő pontossággal rekonstruálni emberek pozícióját, szándékait és tetteit egy-egy sűrű történelmi pillanatban. S hogy utólag, akár már pár hónap távolából is rendszerint maguk a szereplők is mennyire konstruált módon kezelik a vélt vagy valós emlékeiket. Két példa minderre. Az egyik Sigmund Freudé, aki 1918 késő őszén azt írta Bécsből követőjének, Ferenczi Sándornak, hogy „az öreg Ausztria hanyatlásánál nagy elégtételt éreztem”, s hogy „a Habsburgok nem hagytak mást hátra, csak szemétdombot”. Nyilván őszinte volt, hiszen miért hazudna erről Ferenczinek? Csakhogy ugyanezekben a napokban felkereste Freudot egy ígéretes fiatal újságíró, Ernst Lothar, aki beszámolt neki arról a gyászról, amit Ausztria felbomlása miatt érzett. Freud szokása szerint könyörtelen volt, az anyakomplexust hozta elő, amelynek a hazához való kötődés a szimbóluma, emlékeztette, hogy elég az öncsalásból, bele kell nyugodni, hogy általában a szüleink előbb halnak meg, mint mi magunk, birodalmak és hazák jönnek-mennek. De Lothar nem hagyta annyiban, s egyszer csak Freud megtört és hirtelen közlékenyebb lett, majd fiókjából elővette a november 11-én, a Monarchia bukásának estéjén papírra vetett jegyzeteit és felolvasta: „Ausztria–Magyarország nincsen többé. Máshol nem szeretnék élni, egy torzóval kell tehát tovább élnem, s ezt a torzót kell az Egésznek elképzelnem.” Azt gondolom, Freud saját magának sem hazudott, annak ellenére, hogy a két nyilatkozat szöges ellentétben áll egymással.

A másik példám egy olyan, látszólag egyszerű és semleges kérdés, mint hogy milyen volt az időjárás 1918. október 31-én, az őszirózsás forradalom napján. Károlyi Mihály a Hit, illúziók nélkül lapjain leírja, hogy amikor aznap reggel lefelé haladt a Várból, ahol miniszterelnöki kinevezést nyert, egy pillanatra még a nap is kisütött és ragyogása áttört a felhőkön. Ugyanez a 31-e Tormay Cécile Bujdosó könyvében egy merő köd, sár, szürkeség és mocsok. Nyilvánvaló, hogy az időjárás említése itt is, ott is valami egészen más dolog, egy már kész múltértelmezés érzékeltetésére szolgál, s voltaképpen teljességgel független a meteorológiai tényektől. Ez utóbbiban hiába volt igaza Tormaynak, ettől még nem lesz hitelesebb magyarázata a „patkányforradalomról”.

MN: Pedig a történelemtől és a történészektől bizonyosságot és egyértelmű ítéleteket szokás várni.

HP: És éppen ez az, amivel csak igen ritkán, szinte csak kivételes esetekben szolgálhatunk. Például azért nem, mivel az események szemtanúi a benyomásaikat azonmód elegyítik a saját képzeteikkel, prekoncepciójukkal, értelmezésükkel. Ezért amikor történetíróként úgynevezett elsődleges forrásokra támaszkodva elbeszélem és interpretálom a múltat, mindvégig tudnom kell: esélyem sincs arra, hogy vegytiszta valójában rekonstruáljak bármilyen eseményt vagy álláspontot. De ha jobban belegondolunk, épp ezért lehet vagy lehetne a történelem mégis az élet tanítómestere. Hiszen ez az alaphelyzet tükörképét adja az életnek, éppenséggel a jelen életünknek is, midőn a világjárvánnyal kapcsolatban szintén úgy viselkedünk, mint a gyerek, aki az anyjától várja a bizonyosságot. És ez az anya, a tudomány nem tud megnyugtató bizonyossággal szolgálni, s nekünk meg kellene tanulnunk és elfogadnunk, hogy abban a vágyott gyermeki értelemben nincsen, nem lehetséges bizonyosság. Ahogy a mítoszok és a vallások, úgy a tudomány sem kínálhat fel ilyet.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Céltalan poroszkálás

A két fivér, Lee (Will Poulter) és Julius (Jacob Elordi) ígéretet tesznek egymásnak: miután leszereltek a koreai háborús szolgálatból, a veteránnyugdíjukból házat vesznek maguknak Kalifornia dinamikusan növekvő elővárosainak egyikében.

Autósmozi

  • - turcsányi -

Vannak a modern amerikai mitológiának Európából nézvést érthető és kevésbé érthető aktorai és momentumai. Mindet egyben testesíti meg a Magyarországon valamikor a nyolcvanas években futó Hazárd megye lordjai című, s az Egyesült Államokan 1979 és 1985 között 146 részt megérő televíziós „kalandsorozat”, amely ráadásul még legalább három mozifilmet is fialt a tengerentúli közönség legnagyobb örömére, s Európa kisebb furcsálkodására.

Húsban, szőrben

Mi maradt élő a Pécs 2010 Európa Kulturális Fővárosa programból? Nem túl hosszú a sor. A Tudásközpont és a Zsolnay Örökségkezelő Nkft. kulturális intézményei: a Zsolnay Negyed és a Kodály Központ, és a Zsolnay Negyedben az eleve kiállítótérnek épült m21 Galéria, amelynek mérete tekintélyes, minősége pedig európai színvonalú.

Rémek és rémültek

Konkrét évszám nem hangzik el az előadásban, annyi azonban igen, hogy negyven évvel vagyunk a háború után. A rendszerbontás, rendszerváltás szavak is a nyolcvanas éveket idézik. (Meg egyre inkább a jelent.)

Az igazságnak kín ez a kor

A családregény szó hallatán rendre vaskos kötetekre gondolunk, táblázatokra a nemzedékek fejben tartásához, eszünkbe juthat a Száz év magány utolsó utáni oldalán a kismillió Buendía szisztematikus elrendezése is.

Kultúrnemzet

„A nemzetgazdasági miniszter úr, Varga Mihály 900 millió forintot biztosított ennek az épületnek a felújítására – nyilván jó összeköttetésének köszönhetően. Lám, egy nemzeti kormányban még a pénzügyminiszter is úgy gondolja, hogy a kultúra nemcsak egy sor a magyar költségvetésben, hanem erőforrás, amelynek az ország sikereit köszönhetjük.”