Magyar Narancs: Két nagy sikerű könyved témája, vagyis a Károlyi-féle népköztársaság és a Tanácsköztársaság nem csupán része a magyar történelemnek (bár a kommüntől olykor még ezt is elvitatják), de utóéletével jószerint reprezentatív példája vagy épp állatorvosi lova a magyar történelemszemlélet problémáinak is. Szenvedelmes áruló- és bűnbakkeresés, teljes konszenzushiány, a kollektív identitás megerősítésére való alkalmatlanság, negatív indulatok tömege – itt mind-mind megtalálható. Mit árul el ez rólunk?
Hatos Pál: Feltétlenül aláírom, amit mondtál, hiszen ez a korszak tényleg különösen sérülékeny része a történelmünknek, amely persze amúgy sem szűkölködik az ellentmondásos megítélésű korszakokban. Ám ennek problematikusságát a legtöbbször azért véljük aggasztónak, mert a történelemről alkotott eszméink még mindig a nagybetűs történelemhez kapcsolódnak. Ahhoz, amely egyfajta pajzs és fegyver, s amely felhasználható a pozitív nemzeti identitás szolgálatában, és ráadásul még iránymutatást is kínál az utókor számára. Erre az 1918–1919-es magyarországi eseménysor és annak történetírói elbeszélése nyilvánvalóan alkalmatlan, ám engem jórészt éppen ezért érdekelt. Nem a demisztifikálás, a mítoszrombolás szándéka motivált, bár ezt a szándékot utóbb többen is kiolvasni vélték e két kötetből, hanem sokkal inkább egyfajta szkepszis – valóban tanítómesterünk a történelem? – és egyfajta hódolat a történelem tanításokban szegény, tapasztalatokban viszont gazdag zűrzavara előtt. Ez az időszak ugyanis számomra főleg annak a reprezentatív példája, hogy a források bősége ellenére valójában milyen nehéz akár csak megközelítő pontossággal rekonstruálni emberek pozícióját, szándékait és tetteit egy-egy sűrű történelmi pillanatban. S hogy utólag, akár már pár hónap távolából is rendszerint maguk a szereplők is mennyire konstruált módon kezelik a vélt vagy valós emlékeiket. Két példa minderre. Az egyik Sigmund Freudé, aki 1918 késő őszén azt írta Bécsből követőjének, Ferenczi Sándornak, hogy „az öreg Ausztria hanyatlásánál nagy elégtételt éreztem”, s hogy „a Habsburgok nem hagytak mást hátra, csak szemétdombot”. Nyilván őszinte volt, hiszen miért hazudna erről Ferenczinek? Csakhogy ugyanezekben a napokban felkereste Freudot egy ígéretes fiatal újságíró, Ernst Lothar, aki beszámolt neki arról a gyászról, amit Ausztria felbomlása miatt érzett. Freud szokása szerint könyörtelen volt, az anyakomplexust hozta elő, amelynek a hazához való kötődés a szimbóluma, emlékeztette, hogy elég az öncsalásból, bele kell nyugodni, hogy általában a szüleink előbb halnak meg, mint mi magunk, birodalmak és hazák jönnek-mennek. De Lothar nem hagyta annyiban, s egyszer csak Freud megtört és hirtelen közlékenyebb lett, majd fiókjából elővette a november 11-én, a Monarchia bukásának estéjén papírra vetett jegyzeteit és felolvasta: „Ausztria–Magyarország nincsen többé. Máshol nem szeretnék élni, egy torzóval kell tehát tovább élnem, s ezt a torzót kell az Egésznek elképzelnem.” Azt gondolom, Freud saját magának sem hazudott, annak ellenére, hogy a két nyilatkozat szöges ellentétben áll egymással.
A másik példám egy olyan, látszólag egyszerű és semleges kérdés, mint hogy milyen volt az időjárás 1918. október 31-én, az őszirózsás forradalom napján. Károlyi Mihály a Hit, illúziók nélkül lapjain leírja, hogy amikor aznap reggel lefelé haladt a Várból, ahol miniszterelnöki kinevezést nyert, egy pillanatra még a nap is kisütött és ragyogása áttört a felhőkön. Ugyanez a 31-e Tormay Cécile Bujdosó könyvében egy merő köd, sár, szürkeség és mocsok. Nyilvánvaló, hogy az időjárás említése itt is, ott is valami egészen más dolog, egy már kész múltértelmezés érzékeltetésére szolgál, s voltaképpen teljességgel független a meteorológiai tényektől. Ez utóbbiban hiába volt igaza Tormaynak, ettől még nem lesz hitelesebb magyarázata a „patkányforradalomról”.
MN: Pedig a történelemtől és a történészektől bizonyosságot és egyértelmű ítéleteket szokás várni.
HP: És éppen ez az, amivel csak igen ritkán, szinte csak kivételes esetekben szolgálhatunk. Például azért nem, mivel az események szemtanúi a benyomásaikat azonmód elegyítik a saját képzeteikkel, prekoncepciójukkal, értelmezésükkel. Ezért amikor történetíróként úgynevezett elsődleges forrásokra támaszkodva elbeszélem és interpretálom a múltat, mindvégig tudnom kell: esélyem sincs arra, hogy vegytiszta valójában rekonstruáljak bármilyen eseményt vagy álláspontot. De ha jobban belegondolunk, épp ezért lehet vagy lehetne a történelem mégis az élet tanítómestere. Hiszen ez az alaphelyzet tükörképét adja az életnek, éppenséggel a jelen életünknek is, midőn a világjárvánnyal kapcsolatban szintén úgy viselkedünk, mint a gyerek, aki az anyjától várja a bizonyosságot. És ez az anya, a tudomány nem tud megnyugtató bizonyossággal szolgálni, s nekünk meg kellene tanulnunk és elfogadnunk, hogy abban a vágyott gyermeki értelemben nincsen, nem lehetséges bizonyosság. Ahogy a mítoszok és a vallások, úgy a tudomány sem kínálhat fel ilyet.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
