Angyalbőrben

Donizetti: Az ezred lánya

A leegyszerűsítésre mindenkor hajlamos kívülálló számára úgy tetszik, az operaénekesi működés két legnagyobb kihívása: magas hangokat kiénekelni és prózában megszólalni. Merthogy mindkét esetben gyakorta észlelhető a fokozott mértékű feszültség fönt a színpadon, és a megbocsátásra rögtön kész együtt­érzés odalent a nézőtéren.

Donizetti 1840-es francia vígoperája is jelentős mértékben épít e kívánalmakra, és mozgósítja az említett viszonyulásokat is. A múlt pénteken mindez megtapasztalhatóvá vált, amikor Az ezred lánya több mint száz év múltán visszatért az Opera repertoárjára.

A hosszú és igazolatlan hiányzás idején igazán sok minden történt a vígoperával, amely olyannyira megelőlegezi a francia operett zsánerét, hogy története és kis világa szinte azonos A tamburmajor lánya című, jóval későbbi Offenbach-darabéval. Itthon játszotta Az ezred lányát a Déryné Színház, majd jogutódja, a Népszínház is, a mű pár részletét pedig lemezre-szalagra énekelte Gyurkovics Mária, illetve Réti József. De persze fontosabb, ami a nagyvilágban történt: Marie és Tonio puskaporos románcát még a múlt század második felében Joan Sutherland és a sorozatos magas c-ivel épp itt szenzációvá váló Pavarotti népszerűsítette. Majd 2007-ben jött Laurent Pelly frenetikus és világjáró rendezése, eredetileg Natalie Dessay és Juan Diego Flórez főszereplésével, mint az operajátszás jelenkorának diadalmas mintaprodukciója: bizonyságául annak, hogy lám, nem csak egy vígopera, de akár annak aktuális előadása is lehet sziporkázó.