Lemez

Világos és sötét

Anna Netrebko és Cecilia Bartoli új árialemezei

Kritika

Ne hasonlítsuk össze az almát a körtével – szól a közhelyek egyik legordasabbika, amelynek valójában nem csak az alapvető érzéki késztetéseink, de a józan ész is ellentmond.

Elvégre az alma almaságát (és a körte körteségét) eredendően az összehasonlítás, majd az abból következő megkülönböztetés révén tudatosítjuk magunkban. Így vethetjük össze egymással a két operai világsztár, a szoprán Anna Netrebko és a mezzo Cecilia Bartoli új árialemezeit is: eltérő, hangfaj, művészalkat, imázs, repertoár és – nevezzük így – lemezpolitika dacára.

Érezhetően gyökeresen másként viszonyulnak ők ketten már a portrélemez zsáneréhez is. Amíg a római énekesnő igazi nagytermelő e téren, addig az orosz díva előző (Yusif Eyvazovval közös) albuma, a Verismo megjelenése óta öt év telt el. Jól hallható miért: Netrebko nem hanglemezénekesi alkat. S itt nem, illetve nem elsősorban arról van szó, hogy a stúdiókörülmények nem stimulálják optimális mértékben az előadót, hanem bizony arról is, hogy csupán hallgatva bizony könnyebb kifogásolnivalót találni a mai operaélet primadonna assolutájának produkciójában. Ha úgy vesszük, a halálközeli szerelem és a szerelemközeli halál tematikáját kijátszó Amata dalle tenebre már a címlap portréfotójával, amelyen félig feketére mázolva látható, őszintén vall erről: a drámai szoprán szerepkört hatalmas elszánással meghódító Netrebko hangadását ugyanis erősen jellemzi a sötétítés technikája. Mi több, a lemez egyik-másik trackjén szinte a huhogást is hallani vélhetjük, s ez nem különösebben felvillanyozó.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.