Elvégre az alma almaságát (és a körte körteségét) eredendően az összehasonlítás, majd az abból következő megkülönböztetés révén tudatosítjuk magunkban. Így vethetjük össze egymással a két operai világsztár, a szoprán Anna Netrebko és a mezzo Cecilia Bartoli új árialemezeit is: eltérő, hangfaj, művészalkat, imázs, repertoár és – nevezzük így – lemezpolitika dacára.
Érezhetően gyökeresen másként viszonyulnak ők ketten már a portrélemez zsáneréhez is. Amíg a római énekesnő igazi nagytermelő e téren, addig az orosz díva előző (Yusif Eyvazovval közös) albuma, a Verismo megjelenése óta öt év telt el. Jól hallható miért: Netrebko nem hanglemezénekesi alkat. S itt nem, illetve nem elsősorban arról van szó, hogy a stúdiókörülmények nem stimulálják optimális mértékben az előadót, hanem bizony arról is, hogy csupán hallgatva bizony könnyebb kifogásolnivalót találni a mai operaélet primadonna assolutájának produkciójában. Ha úgy vesszük, a halálközeli szerelem és a szerelemközeli halál tematikáját kijátszó Amata dalle tenebre már a címlap portréfotójával, amelyen félig feketére mázolva látható, őszintén vall erről: a drámai szoprán szerepkört hatalmas elszánással meghódító Netrebko hangadását ugyanis erősen jellemzi a sötétítés technikája. Mi több, a lemez egyik-másik trackjén szinte a huhogást is hallani vélhetjük, s ez nem különösebben felvillanyozó.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
