Visszhang: koncert

Kristīne Opolais áriaestje

Visszhang

Majd’ két évvel az eredetileg tervezett dátumot követően, végre sor került Kristīne Opolais budapesti debütálására, vagyis paradoxonnal egybekötött áriaestjére.

Elvégre hogyan is viszonyuljunk egy olyan művész énekesi pódiumfellépésé­hez, aki elsősorban és hangsúlyozottan inkább színésznőnek tekinti önmagát? Persze tudjuk, az áriaest műfaja eleve ellentmondásos jellegű: a zsáner, amelyben innen-onnan összeválogatott magándalok, kettősök és zenekari részletek kerülnek egymás mellé, hogy legvégül aztán úgyis törvényszerűen az „O mio babbino caro” (vagy a „Libiamo”) előadásába torkolljon a program. No, és voltaképpen mit is köt össze egymással egy ilyen estén az első szám gyanánt felhangzó Pillangókisasszony-intermezzo? A nézőtéri helyfoglaló csevegést a derék Cilea egyetlen igazán játszott operájával?

Merthogy Opolais koncertjének tekintélyes hányadát az Adriana Lecouvreur részletei alkották, s legalább az estét kísérő mérsékelt és jobbára önmagunk előtt is restellt csalódás egy részét verjük le ezen az atelier-operán. Ugyanis hiába akad benne néhány elvitathatatlan sláger, a pódiumon nem él meg eléggé a műsorban szétdobált fél tucat részlet, s bár egy valóságos tragika a mű címalakja, a jelek szerint színpad nélkül mégsem képes igazi szerepformálási lehetőséget kínálni a színészi tehetséggel megáldott lett világsztárnak. Aki dekoratív és rokonszenves jelenség, kétségkívül jelentős művész, megannyi (itthon közvetítés és DVD-felvétel révén megismerhető) opera-előadás diadalmas hősnője – éppen csak a hangjával nem­igen tud rabul ejteni minket az este nagyobbik felében.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)