Elvégre hogyan is viszonyuljunk egy olyan művész énekesi pódiumfellépéséhez, aki elsősorban és hangsúlyozottan inkább színésznőnek tekinti önmagát? Persze tudjuk, az áriaest műfaja eleve ellentmondásos jellegű: a zsáner, amelyben innen-onnan összeválogatott magándalok, kettősök és zenekari részletek kerülnek egymás mellé, hogy legvégül aztán úgyis törvényszerűen az „O mio babbino caro” (vagy a „Libiamo”) előadásába torkolljon a program. No, és voltaképpen mit is köt össze egymással egy ilyen estén az első szám gyanánt felhangzó Pillangókisasszony-intermezzo? A nézőtéri helyfoglaló csevegést a derék Cilea egyetlen igazán játszott operájával?
Merthogy Opolais koncertjének tekintélyes hányadát az Adriana Lecouvreur részletei alkották, s legalább az estét kísérő mérsékelt és jobbára önmagunk előtt is restellt csalódás egy részét verjük le ezen az atelier-operán. Ugyanis hiába akad benne néhány elvitathatatlan sláger, a pódiumon nem él meg eléggé a műsorban szétdobált fél tucat részlet, s bár egy valóságos tragika a mű címalakja, a jelek szerint színpad nélkül mégsem képes igazi szerepformálási lehetőséget kínálni a színészi tehetséggel megáldott lett világsztárnak. Aki dekoratív és rokonszenves jelenség, kétségkívül jelentős művész, megannyi (itthon közvetítés és DVD-felvétel révén megismerhető) opera-előadás diadalmas hősnője – éppen csak a hangjával nemigen tud rabul ejteni minket az este nagyobbik felében.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
