Visszhang: koncert

Kristīne Opolais áriaestje

Visszhang

Majd’ két évvel az eredetileg tervezett dátumot követően, végre sor került Kristīne Opolais budapesti debütálására, vagyis paradoxonnal egybekötött áriaestjére.

Elvégre hogyan is viszonyuljunk egy olyan művész énekesi pódiumfellépésé­hez, aki elsősorban és hangsúlyozottan inkább színésznőnek tekinti önmagát? Persze tudjuk, az áriaest műfaja eleve ellentmondásos jellegű: a zsáner, amelyben innen-onnan összeválogatott magándalok, kettősök és zenekari részletek kerülnek egymás mellé, hogy legvégül aztán úgyis törvényszerűen az „O mio babbino caro” (vagy a „Libiamo”) előadásába torkolljon a program. No, és voltaképpen mit is köt össze egymással egy ilyen estén az első szám gyanánt felhangzó Pillangókisasszony-intermezzo? A nézőtéri helyfoglaló csevegést a derék Cilea egyetlen igazán játszott operájával?

Merthogy Opolais koncertjének tekintélyes hányadát az Adriana Lecouvreur részletei alkották, s legalább az estét kísérő mérsékelt és jobbára önmagunk előtt is restellt csalódás egy részét verjük le ezen az atelier-operán. Ugyanis hiába akad benne néhány elvitathatatlan sláger, a pódiumon nem él meg eléggé a műsorban szétdobált fél tucat részlet, s bár egy valóságos tragika a mű címalakja, a jelek szerint színpad nélkül mégsem képes igazi szerepformálási lehetőséget kínálni a színészi tehetséggel megáldott lett világsztárnak. Aki dekoratív és rokonszenves jelenség, kétségkívül jelentős művész, megannyi (itthon közvetítés és DVD-felvétel révén megismerhető) opera-előadás diadalmas hősnője – éppen csak a hangjával nem­igen tud rabul ejteni minket az este nagyobbik felében.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.