László Géza

Lehet a rögtönzésben valami nagyszerű érzés: nekünk ösztönösen is sikerül, ami másoknak csak erőlködés árán, vagy még úgy sem. Nem kellenek ide hatástanulmányok és egyéb apparátusi hókuszpókusz! 2010 óta sok meglepő döntés született, gyakran előkészítetlennek is tűntek, de volt bennük logika. Még ha nem is szerettük e logikát, de volt.

Mostanában a gazdaságról szóló beszédben elszaporodtak az olyan furcsa, eposzi fogalmak, mint a „világkormány”, a „szakrális nemzet”, „planetáris piac” vagy a „globális pénzügyi összeesküvés”. A hazai politikai elit is besegít, gondoljunk csak az ipari termelés szocialista eszményének reneszánszára vagy a bankcsatákról szóló haditudósításokra.

Bár nem trendi, érdemes átismételni: Magyarországon túl nagy az állami újraelosztás mértéke, sok a szabály, amiből keveset tartanak be, a szakapparátus elbizonytalanodott és hárít.

Morogoro nem egy Lázár Ervin-mesehős, hanem kisváros Tanzániában. Amilyen kicsi, olyan nagy tanulságokkal szolgál cipőgyárának története.

Az ország az utolsó másfél évtizedben alaposan lemaradt vetélytársaitól a gazdasági növekedésben. Vajon milyen unortodox megoldásokkal lehet e sanyarú helyzeten változtatni? - töprengett az 1964-ben megválasztott új munkáspárti kormány. Éceszgébernek két hazánkfia jelentkezett...

"A termelés mítosza ma Magyarországon egy kis ideológiai fejezet a függetlenségi harc nagy eposzában. A szolgáltatások verbális leértékelése mellett az újraiparosítás víziója távlatokat akar nyitni a magyar vállalkozások előtt, és ezzel a gazdasági függetlenség alapjait véli megteremteni."

A miniszterelnök 2011 szeptemberében bejelentette az IMF-EU-hitelek visszafizetését. Végre, dobbant meg a biztos pártválasztók felének a szíve - de aztán mégis újra beálltunk a sorba egy új IMF-hitelért. Nem, nem a globális ellenségképünk változott, csak éppen az európai adósságválság és az unortodox intézkedéseink miatt rosszul mentek a dolgaink, így pár hónapra felfüggesztettük a szabadságharcot.

Az elmúlt négy évben folyamatosan háborúztunk: fülkeforradalom, szabadságharc, Mol-csata, rezsiháború. Eleinte kommunikációs trükknek tűnt mindez, de többről van szó. A miniszterelnök azt üzeni, minden háború, és vegyük végre észre: mindenki háborúzik körülöttünk.

A devizahitelek ügye a magyar gazdaságpolitika legutóbbi Mohácsa. Az elkeseredett adósok hetente demonstrálnak, a bíróságok perek ezreit görgetik maguk előtt, a parlamentben nemrég még albizottság kutakodott.

Az orvoslátogatók regisztrációs díját válságidőkben már a szocialista kormányok is szívesen emelték, így 2010-ben a cégek munkavállalónként 5 millió forintot fizettek be évente. A mostani 2011 júliusától váratlanul megduplázta a díjat. Nem törődtek a várható elbocsátásokkal, a többletteher optimális mértékével, egyszerűen megszorozták a díjat kettővel.

Eddigi visszajátszásainkban olyan, rossz gazdaságpolitikai döntéseket kockáztunk ki, amelyek meghozatalakor a rövid távú politikai szempontok diadalmaskodtak a szakmai érvek felett. Volt, amikor a korábbi csodaszer mondott csődöt, és volt, amikor az elméletben kiváló ötlet nem szuperált a gyakorlatban - de valamilyen racionálisnak tűnő magyarázat mindig akadt.

Miniszterelnökünk nemrég Matolcsy Györgyöt Ludwig Erhardhoz, az 1948 utáni német gazdasági csoda atyjához hasonlította, mondván, mindketten fantaszták voltak és sikeresek. A párhuzam tág teret nyit az asszociációknak, de egy különbség szinte kiveri a szemünket: míg a mostani magyar növekedési modell a politikus Orbán Viktor szellemi terméke, addig az egykori eredményes német gazdasági átalakulás koncepciója a szakemberé, Ludwig Erhardé.