László Géza

Mostanában a gazdaságról szóló beszédben elszaporodtak az olyan furcsa, eposzi fogalmak, mint a „világkormány”, a „szakrális nemzet”, „planetáris piac” vagy a „globális pénzügyi összeesküvés”. A hazai politikai elit is besegít, gondoljunk csak az ipari termelés szocialista eszményének reneszánszára vagy a bankcsatákról szóló haditudósításokra.

Bár nem trendi, érdemes átismételni: Magyarországon túl nagy az állami újraelosztás mértéke, sok a szabály, amiből keveset tartanak be, a szakapparátus elbizonytalanodott és hárít.

Morogoro nem egy Lázár Ervin-mesehős, hanem kisváros Tanzániában. Amilyen kicsi, olyan nagy tanulságokkal szolgál cipőgyárának története.

Az ország az utolsó másfél évtizedben alaposan lemaradt vetélytársaitól a gazdasági növekedésben. Vajon milyen unortodox megoldásokkal lehet e sanyarú helyzeten változtatni? - töprengett az 1964-ben megválasztott új munkáspárti kormány. Éceszgébernek két hazánkfia jelentkezett...

"A termelés mítosza ma Magyarországon egy kis ideológiai fejezet a függetlenségi harc nagy eposzában. A szolgáltatások verbális leértékelése mellett az újraiparosítás víziója távlatokat akar nyitni a magyar vállalkozások előtt, és ezzel a gazdasági függetlenség alapjait véli megteremteni."

A miniszterelnök 2011 szeptemberében bejelentette az IMF-EU-hitelek visszafizetését. Végre, dobbant meg a biztos pártválasztók felének a szíve - de aztán mégis újra beálltunk a sorba egy új IMF-hitelért. Nem, nem a globális ellenségképünk változott, csak éppen az európai adósságválság és az unortodox intézkedéseink miatt rosszul mentek a dolgaink, így pár hónapra felfüggesztettük a szabadságharcot.

Az elmúlt négy évben folyamatosan háborúztunk: fülkeforradalom, szabadságharc, Mol-csata, rezsiháború. Eleinte kommunikációs trükknek tűnt mindez, de többről van szó. A miniszterelnök azt üzeni, minden háború, és vegyük végre észre: mindenki háborúzik körülöttünk.

A devizahitelek ügye a magyar gazdaságpolitika legutóbbi Mohácsa. Az elkeseredett adósok hetente demonstrálnak, a bíróságok perek ezreit görgetik maguk előtt, a parlamentben nemrég még albizottság kutakodott.

Az orvoslátogatók regisztrációs díját válságidőkben már a szocialista kormányok is szívesen emelték, így 2010-ben a cégek munkavállalónként 5 millió forintot fizettek be évente. A mostani 2011 júliusától váratlanul megduplázta a díjat. Nem törődtek a várható elbocsátásokkal, a többletteher optimális mértékével, egyszerűen megszorozták a díjat kettővel.

Eddigi visszajátszásainkban olyan, rossz gazdaságpolitikai döntéseket kockáztunk ki, amelyek meghozatalakor a rövid távú politikai szempontok diadalmaskodtak a szakmai érvek felett. Volt, amikor a korábbi csodaszer mondott csődöt, és volt, amikor az elméletben kiváló ötlet nem szuperált a gyakorlatban - de valamilyen racionálisnak tűnő magyarázat mindig akadt.

Miniszterelnökünk nemrég Matolcsy Györgyöt Ludwig Erhardhoz, az 1948 utáni német gazdasági csoda atyjához hasonlította, mondván, mindketten fantaszták voltak és sikeresek. A párhuzam tág teret nyit az asszociációknak, de egy különbség szinte kiveri a szemünket: míg a mostani magyar növekedési modell a politikus Orbán Viktor szellemi terméke, addig az egykori eredményes német gazdasági átalakulás koncepciója a szakemberé, Ludwig Erhardé.

2002 igazi választási év volt. Lakástámogatás, minimálbér-emelés, közalkalmazotti bérkorrekció, nyugdíj-kiegészítés, extra költségvetési deficit, egyszóval dübörgött a politikai konjunktúra. Az emberek lelkesen költötték a friss pénzt, nőtt az import, az export le is maradt a romló nemzetközi helyzet és az erős forint miatt.