Az elmúlt hónapok ötletei azonban sokkal kuszábbnak tűnnek: az amerikai kitiltások megszellőztetése, a drogteszt, az internetadó és legutóbb az M0-s útdíja, hogy csak néhányat említsek. Jól láthatóan improvizál a kormány. Drogteszt a gyerekeknek? Jó, de mi lesz utána? Nemcsak arról kellene itt beszélni, hogy mibe kerül, hanem arról is, hogyan lépjen az állam, ha valamit talál, és általában a megelőzésről. Az M0-s adóztatásának költségvetési szempontjait még csak érteném, de mi lesz ennek a hatása az agglomeráció közlekedésére? És úgy általában – miért nem emlékszünk a korábbi gazdaságpolitikai improvizációk borzasztó hatásaira?
2005-ben például Gyurcsány Ferenc szerette volna bevezetni az egykulcsos adót, de szóltak neki, hogy ez nem fog átmenni a frakción. Jó, akkor legyen áfacsökkentés – mondta, és pár hónap alatt végig is verte a felső kulcs csökkentését, pedig Parragh Lászlón kívül szinte senki sem szerette azt. A deficit nőtt, a csökkenés háromnegyede viszont a kereskedőknél maradt. A miniszterelnök a sebtében összegyűjtött információkból alkotott egy kerek történetet, s nem sokkal később már maga is hitt benne.
A rögtönzés mindig újabb improvizációkat szül: az árkommandó innovatív ötletét, még ha akarjuk, akkor sem tudjuk feledni, mert azóta már kamat- és bérkommandók is felbukkantak.
Nehezen felejthető az is, amikor 2011-ben a miniszterelnök váratlanul úgy döntött, hogy egymaga megoldja a devizahitelesek problémáját. Nem kell több egyeztetés, végtörlesztés lesz és kész! Ez a rögtönzés aztán úgy okozott a bankoknak 300 milliárd forint veszteséget, hogy közben kikísérte az ajtón a rendben törlesztő, jó ügyfeleik kétharmadát. Az alapproblémát már csak azért sem oldotta meg, mert kizárólag a legjobb anyagi helyzetűeknek kínált kiugrási lehetőséget. Bár jóval a kodifikálás előtt látszott a baj, a kormányoldalon hiányzott a távlatos gondolkodás; a rögtönzés során az erőtől többet vártak, mint a tervezéstől.
Daniel Kahneman közgazdasági Nobel-díjas pszichológus azt írja: ha ismeretlen helyzetben vagyunk és nagy a tét, akkor magas a kockázata annak, hogy a gyors döntés során intuitív hibát vétünk. Az ilyen helyzetben több információra és a források elkülönítésére van szükség. Nem ártott volna a hirtelen végtörlesztési döntés előtt több érintettet és közgazdászt megkérdezni.
Mintha teljesen elfelejtettük volna, hogy a rögtönzés a gazdaságpolitikában rosszul veszi ki magát, mert a kiszámíthatóság az üzleti környezet és a versenyképesség egyik legfontosabb szempontja. Ezen a téren messze hátrébb vagyunk minden rangsorban, mint azt az ország fejlettsége indokolná. Gazdaságszabályozásunk elmúlt húsz évét ugyanis egy lenyűgöző kettősség jellemezte: zsinórban vezettük be a legkorszerűbb európai szabályokat, intézményeket, majd a rögtönzéseinkkel ezeket az első adandó alkalommal nagy ívben felrúgtuk. Az inflációs célkövetés rendszeréről, a magánnyugdíjpénztárakról, a független költségvetési tanácsról szóló jogszabályon még alig száradt meg a pecsét, de már mentek is a lefolyóba. A politikusok – mint a gyerekek a homokozóban –, amit egyik kezükkel szép lassan felépítettek, azt a másikkal egyből le is rombolták.
A 2003-as árfolyamsáv-eltolás az egyik legértelmetlenebb rögtönzés volt az ezredforduló után. Vannak, akik szerint a miniszterelnök döntésében az árfolyam-spekuláció volt a legfontosabb szempont, de ennél talán lényegesebb volt az, hogy Medgyessy nem értette sem az új inflációs célkövetés, sem az árfolyamsáv jelentőségét, és ami rosszabb, nem is akarta ezeket megérteni. Elege volt a jegybankárokból és az erős forintból: ő nagy hirtelen a régi jól bevált eszközt, a leértékelést, vagy legalábbis annak egy variációját akarta bevetni. Ahogy az internetadónál Orbán Viktor, ő is a gyorsaságban, az erőben és egy addig jól bevált módszerben bízott, így aztán két évig majd’ másfélszeres áron finanszírozta forintadósságait az ország.
Nem reménykedhetünk tehát egy rögtönzésnél abban sem, hogy amilyen gyorsan jön, olyan gyorsan elmúlik a hatása. Sőt, volt, amikor a kapkodás jó időre eltékozolta a jó megoldás esélyét. A 2002-es 50 százalékos közalkalmazotti béremelés nemcsak kontraszelektív hatású volt, hanem hosszú időre elpuskázta a tisztességes közalkalmazotti életpályamodell bevezetésének a lehetőségét. Ugyanezt az elveszett esélyt éltük meg a vizitdíj elhamarkodott bevezetése után is. A mostani útdíjötlet valószínűleg ugyanígy gellert kap majd a nagy kapkodásban, és ki tudja, hova jut végül.
Ezeknek a rögtönzéseknek az öntörvényűség és a tévedések mellett az apparátus megvetése és a demokratikus politikai tradíciók
hiánya az oka. Fontos szerepet játszik a gondolkodás időhorizontjának beszűkülése is: mintha a holnapután már nem számítana, még a holnap sem, csak a ma. Pedig lehetne átgondoltabban dönteni. A kormánynak erős többsége van a parlamentben, és masszív kommunikációs eszközei. Ideológiai akadályok sem kötik a kezét, gondoljunk csak a konzervatív egykulcsos adó házasságára a szocialista államosításokkal. De miért ez az ideges kapkodás? Az elmúlt években oly hatásos politikai marketing is feltűnően gyengélkedik mostanában. Ma sem értjük például az internetadó kormányzati indokát. Először a rendőrök fizetésemelése hangzott el, aztán a deficitcél betartása, a harmadik napon az egész jól hangzó fejlesztési önerőcél következett; aztán a miniszterelnök avval állt elő, hogy ez csak a távközlési adó kiterjesztése lett volna – végül pedig kivégezte az új adónemet. A közgazdászokat már jó ideje hazaküldte a kormány, de mostanában mintha az innovatív politikai marketing óbudai nagyüzemében is áramkimaradások lennének.
A „nagy és erős állam” koncepciója napjainkban egyre erőteljesebben feszíti anyagi határait. A jövedelemadók alacsony szintje és a fogyasztás egyébként logikus magasabb adóztatása már eddig is világrekordnyi különadóztatáshoz vezetett, mégis naponta hallunk új adókról. A fogadtatás érthetően sokkal ingerültebb, hiszen miközben a devizahitel és a rezsicsökkentés politikai kommunikációja rózsaszínű világot ígért, újabb és újabb adók bukkannak fel a lakásajtóban. Holott még a gyereknevelésben is szigorúan tiltják, hogy az egyik pillanatban pofozzuk, a másikban meg mosolyogva ölelgessük őket. A rögtönzés korábbi mámorát minden bizonnyal e skizofrén és felfokozott közhangulat miatt váltotta fel a rögtönzés ideges kényszere.
