László Géza

Csodaszarvas és hozzáadott érték

Modern gazdasági mítoszok

Gazdaság

Mostanában a gazdaságról szóló beszédben elszaporodtak az olyan furcsa, eposzi fogalmak, mint a „világkormány”, a „szakrális nemzet”, „planetáris piac” vagy a „globális pénzügyi összeesküvés”. A hazai politikai elit is besegít, gondoljunk csak az ipari termelés szocialista eszményének reneszánszára vagy a bankcsatákról szóló haditudósításokra.

A föld titokzatos ereje

A történészek a modern politikai mítoszokat öt csoportba szokták sorolni: a nemzetek eredetének, összetartozásának legendái, az összeesküvés-elméletek, a különleges személyek történetei és az aranykorról, illetve az apokalipszisról szóló mesék. A modern gazdasági mítoszokat is bátran rendszerezhetjük ennek mintájára. Amikor például azt firtatjuk, hol terem a hozzáadott érték, a gazdasági eredetmítoszok világában járunk. Nálunk ebben még mindig a mezőgazdaság áll az első helyen: ez a mi értékteremtésünk csodaszarvasa. Egy 2010-es országimázs-kutatás szerint a megkérdezettek több mint 30 százaléka az agráriumot tartotta legfontosabb iparágunknak. „Magyarország – minden ellenkező híreszteléssel szemben – eredendően mezőgazdasági ország. Mindannyian tudjuk, hogy Magyarország akkor volt erős, amikor virágzott a mezőgazdasága. A magyar embernek génjeiben ott van a föld szeretete és tisztelete. Mi, magyarok pontosan tudjuk, hogy a föld nem pusztán kenyeret ad az embernek, hanem közösséget, kultúrát, történelmet, lelket, vagyis lényegében mindent.” A mítoszokat vizsgáló társadalomtudósok közül a strukturalisták elégedetten csettintenének, hiszen miniszterelnökünk pár évvel ezelőtti eszmefuttatásában szinte minden klasszikus mítoszi elem felbukkan: régi dicsőségünk, a varázslat, a föld titokzatos természete, s az a valami, „ami mindent meg tud nekünk adni”. A tradíciók tisztelete, az aranykor és a boldog jövő, amikor mindenki a saját földjének gyümölcsét fogyasztja.

Hiányzik viszont e képből a számos szakmai kétség a magyar mezőgazdaság teljesítményével kapcsolatban. Nincs szó a földárverések gyakorlatáról, a támogatásvadászatról, és arról sem, hogy az agrárgazdaság 3–5 százalékos GDP-részaránya pont a fele például a járműiparénak. A beszédben később felbukkan a gonosz elleni harc is: „Gyakran lehet hallani azt a vélekedést, hogy a jövő háborúi a termőföldért és az ivóvízért fognak folyni, mert ezek adják a nemzeti önrendelkezés alapjait. A rossz hírem az, hogy ez a háború már elkezdődött, csak nem fegyverekkel vívják, hanem más eszközökkel, például leminősítésekkel is.” Akkoriban ugyanis épp a hitelminősítő intézményekkel gyűlt meg a kormány baja, s a mítosz ezzel a kis csavarral, lám, segített feldolgozni aktuális problémáinkat is. Szinte el is felejtkezik a hallgató arról, hogy a hitelminősítők önálló intézmények, és nem politikai kézi­fegyverek. Többször hibáztak már – de hogy folyamatos, titkos egyeztetéseket folytatnának az ivóvíz és a nemzetközi termőföldháború aktuális kérdéseiről…?

A különleges emberekről szóló történetek vékony fejezetek a modern gazdasági mitológiában; igazi hősöket csak elvétve találunk. A „német csoda” és a márka atyjának, Ludwig Erhardnak a kultusza mindenesetre máig él Németországban, és mindig akkor kap új erőre, amikor éppen baj van a gazdasággal. Alan Greenspan, az egykor félistenként tisztelt amerikai jegybankelnök története is azt példázza, hogy a legfejlettebb piacok világában is szükség van a tekintélyre. Ez aztán amilyen lassan épül fel, olyan gyorsan dőlhet össze. Egy rossz nyilvános szereplés, egy zsebre tett golyóstoll, s még inkább a jólétet csökkentő beavatkozások hamar rombolnak. De legalább azt elmondhatjuk, hogy nehéz gazdasági hősmítoszt építeni a semmire.

Az üzleti világ sztárjairól, Bill Gates vagy Steve Jobs sikereiről is számtalan mendemonda él, a banális magyarázatok nem elégítik ki a közönség tudnivágyát. Pedig kevéssé valószínű, hogy űrlények adták volna át nekik telepatikus úton a jövő kódjait. Malcolm Gladwell szerint sincs misztikus titok: a nagy informati­kai újítók fiatalkorát a közös érdeklődés mellett a kitartó gyakorlás teszi hasonlatossá. Éjjel-nappal programoztak – így azt a bűvös 10 ezer órát ők is végiggyakorolták, ami Gladwell szerint nélkülözhetetlen a kimagasló kreatív teljesítményhez.

 

Az aranykor és a végpusztulás

A gazdasági mítoszok nagy könyvében külön fejezet az „aranykorlegendáké”. Ezek meríthetnek a múltból – ma minálunk a Kádár-rendszer képe ilyen –, de több a fényes jövőről szóló, hasonló szerkezetű történet. A nagy piaci buborékok euforikus szakaszában a laikusok – az elemzők hathatós és időnként nem érdekmentes támogatásával – a jövő kulcsát az új természeti erőforrásokban vagy az új technológiákban találják meg. A kisebb segédelméletek sem teljesen légből kapottak, de a laikus változat megváltoztatja az érvényüket. Az ezredforduló infokommunikációs buboréka idején például „a nagyobb egyre értékesebb lesz” elmélet tarolt, ami a hálózatok terjedésének korlátait a végtelenbe tolta ki. A „keresletet szülő kínálat” teóriája pedig azt feltételezte, hogy az informatikai innovációk újabb hardverigényeket teremtenek. Eközben mindenkin úrrá lett a tettvágy: siessünk, mert lemaradunk! Egy akkori kutatás szerint Magyarországon a két legfontosabb gazdasági hetilapban az infokommunikációs cikkek száma 1995 és 1999 között négyszeresére, a lényeges információkat tartalmazó közlések száma tízszeresére emelkedett.

Aztán ez a buborék is kipukkant – de csak hogy kis szünet után beinduljon a lakáshitel-mánia az ismert következményekkel. Hasonló lelkesedést érzek most is a levegőben. Mene­dzserek, vállalkozók kitágult orrlukkal bújják a pályázati kiírásokat, mindenki kutatni, fejleszteni és termelni akar – ha lehet, uniós pénzen! Pedig tegnap még mást sem csináltunk, csak az elképesztőbbnél elképesztőbb válságteó­riákat böngésztük a neten.

A globális gazdasági összeomlásról szóló mai történetek az egykori ezredvéglegendák és a „Nyugat alkonyáról” szóló próféciák rokonai. Ahogy a régi porosz értékekért rajongó Oswald Spengler a kultúra halálát jósolta ezeroldalas dolgozatában, úgy írja most Nouriel Roubini az új gazdasági válság víziójának énekeit. A „válságolásba” a magyar politikusok is beszálltak, bár az ő esetükben hamar kiderült, hogy a válság nem is annyira ok, mint inkább ürügy volt a radikális politikai átalakításokra. Eközben a reflektorfényen kívül sok százezer hétköznapi Roubini ontotta magából vészjósló történeteit. Hugo Lindgren 2009-ban „pesszimizmuspornónak” nevezte a jelenséget: mindenki válságelméleteket gyártott – ki a szorongása, ki szolid üldözési mániája, ki a mindentudás látszatának fenntartása miatt. Ezen teóriákat pedig jól egészítette ki egy-egy mindent megvilágító összeesküvés-elmélet.

Karl Popper szerint az összeesküvés-elméletek olyanok, mint Homérosz világképe: mindent az Olümposz lakóinak szeszélyei mozgatnak, csak éppen a mai szerzők kiveszik belőle az isteneket, és a helyükre a „sötét erőket” illesztik. Az Egyesült Államok lakóinak harmada hisz az új világrendet előkészítő titkos erők létezésében. Az összeesküvés-elmélet elbeszélője először is nem azt kérdezi, hogy mi történt és hogyan, hanem azt, hogy kinek az érdekében áll az, ami történt. Majd miután rámutat a vélt nyertesre, egyből ki is nevezi őt bűnösnek. Kinek az érdeke egy merénylet, egy baleset, egy cég csődje? Annak a banknak, amelyhez a garanciák lehívása vagy a felszámolás után a vagyon vándorolt. Akkor biztos ők intézték így az egészet. A gonoszt így leleplezni egyszerűbb, mint az eladósodás, a cégértékek vagy a tőkemegfelelés mutatóit megfejteni. Kosztolányi szavaival: „könnyebb lefesteni a mesebeli sárkányt, mint egy részeg napszámost”. Az összeesküvés-elméletek a naiv kollektív oknyomozás termékei. Mítoszokká akkor emelkednek, ha elég sokan hisznek bennük, köztük olyanok is, akik eredetileg kételkedtek, de a többség véleménye meggyőzte őket.

Persze nem minden összeesküvés-elmélet, ami annak látszik. A korábbi magyar felszámolási gyakorlatban a cég tulajdonosa gyakran gyanúsan jól járt, a szállítók pedig hoppon maradtak, s ezt olykor nem a véletlen hozta így. A felszámoló kijelölése gyakran nemhogy nem volt átlátható, de még befolyásolni is lehetett. A Vegyépszernél például egy korábbi alkalmazott bukkant fel felszámolóként, s ez nem csak a vesztesek és azok számára volt gyanús, akik hajlamosak az összeesküvés-elméletekben hinni.

A magas banki profitok sem véletlenül keletkeztek, és a bankári fizetések sem ok nélkül voltak sokáig az egekben. Az elmúlt huszonöt év komoly innovációk sorát hozta a nemzetközi és a magyar bankrendszerben is, ami vonzotta a jó képességű embereket. A lakossági szegmens ugyanakkor nem vált igazán versengővé, és egyes bankárok roppant erős érdek­érvényesítő képességét a versenyhivatalok, bankfelügyeletek nem tudták kordában tartani. Az innováció, a növekedés mellett ez is fontos oka volt az akadálytalan nemzetközi deregulációs folyamatnak. De ezt összejátszásnak, totális bankuralomnak beállítani badarság, éppúgy, mint azt állítani, a bankok csak azért adnak hitelt, hogy kifosszanak bennünket. Ez az utóbbi okoskodás a válságok idején mindig előkerül, itthoni hagyománya legalább Ignotustól Matyi Dezsőig ível; viszont szinte sohasem igaz, és leginkább az a célja, hogy az érintettek, akik nem tudnak rendesen fizetni szállítóiknak, dolgozóiknak, a felelősséget indulatból – vagy nagyon is hideg fejjel – a bankra hárítsák. Az elmúlt hat év történetéből ráadásul legalább annyira kiolvasható a bankok függése a vállalatoktól, mint fordítva.

A „bankuralom” kapcsán a hálózatkutatások legújabb eredményei és a kollektív cselekvés elmélete is kételyeket ébreszt, hiszen az összeesküvőknek kikiáltott nagy latens csoportok a tapasztalatok szerint nehezen mozgósíthatók egy közös szándék érdekében. Az elmúlt évek nagy pénzügyi csalásai – még a LIBOR valóban hátborzongató manipulációja is – pedig nemcsak a szabályozás gyengeségeiről tanúskodnak, hanem arról is, hogy a bűnszövetkezetek erősen méretkorlátosak.

 

Belép a politika

A gazdasági összeesküvés-elméletek népszerűségében szerepet játszik a gazdaságtudomány egységességének és tekintélyének hiánya is. A válság alapjaiban kezdte ki gazdasági ismereteink pilléreit. Akadnak szociál­pszichológusok, akik a kollektív megismerési folyamatok normális és nem feltétlenül ártalmas eredményeinek tekintik a modern gazdasági mítoszokat. Természetesen ahol a jogrend régóta stabil, és a társadalom mentálisan jó állapotban van, ott kisebb a veszély. De nálunk nem ez a helyzet – és mostanában a politika is beszállt. A mítoszok nyelvének gátlástalan politikai használata megerősíti az összeesküvések elfogadására amúgy is hajlamos attitűdöket, s egyfajta gyorsítóként hat abban a tágabb körben, amelyik nem teljes mértékben utasítja el ezt a szemléletet. Így erősödik a közgondolkodásban a csodavárás, csökken a szakértelem és az intézmények becsülete, s bukkan fel egyre több fejben és helyen az igény a radikális megoldásokra, az erőszakra.

Magyarországon a Political Capital és a Tárki egy kérdésére a válaszadók 42 százaléka egyetértett azzal, hogy nem a kormány, hanem valamely afeletti szerveződés irányítja országunkat. Krekó Péter egyik kutatásában a válaszadók többsége inkább egyetértett összeesküvés-elméletek elfogadására utaló állításokkal, iskolázottságtól, a település típusától, jövedelemtől függetlenül. A szociálpszichológiai tényezők közül főként a rend utáni vágy, a tekintélytisztelet, a sztereotípiák, a kollektív félelmek és a rasszizmus áll szoros kapcsolatban e gondolkodásmóddal. Értem, hogy egy politikus nem hagyhatja figyelmen kívül a növekvő társadalmi igényt, de amikor ezen a nyelven szólal meg, csak hitelesíti a radikális ideológiá­kat valló csoportok vesszőparipáját és éltető elemét. Rövid távon talán oldja a szorongást, és erősíti politikai bázisát – de szép lassan maga alatt is elfűrészeli a fát.

 



Figyelmébe ajánljuk

A kutya mellett

A filmművészetben a Baran című, egyszerre realista és költői remekmű (Madzsid Madzsidi) jóvoltából csodálkozhatott rá a világ először az iráni afgán menekültek sorsára.

Iszony

Kegyetlen, utálatos film Veronika Franz és Severin Fiala legújabb munkája (ők a felelősek a 2014-es, hasonlóan bársonyos Jó éjt, anyu! című horrorért).

Elvis gyémánt félkrajcárja

  • - turcsányi -

Van a Hülye Járások Minisztériumának egy vígjátéki alosztálya, ott írták elő, hogy ha valaki el akarja kerülni a helyzetkomikumok – művészileg nyilván szerfelett alantas – eszköztárának használatát, hősét úgy kell járatnia (lehetőleg a medence partján), hogy a mozgása végig magán hordozza a szerepét.

Saját magány

A Comédie-Française évszázadok óta egyre bővülő, immár többezresre duzzadt repertoárjából most a klasszicista szerző modern köntösbe bújt, Guy Cassiers rendezésében újragondolt változatát hozták el Budapestre – pár hónappal a premier után.

Az én bilincsei

A Losoncról származó Koós Gábor (1986) a Képzőművészeti Egyetem grafikaszakán végzett, és még tanulmányai idején monumentális, több mint két méter magas munkáival lett ismert.

Kihaltunk volna

Ez az átfogó nőtörténeti mű nem Hatsepszut, az egyiptomi fáraónő, vagy Endehuanna, a sumér költőnő, és még csak nem is a vadászó férfi, gyűjtögető nő meséjével kezdődik, hanem egy mára kihalt, hüvelykujjnyi, rovarevő, tojásrakó, pocokszerű lénytől indulunk el, amely még a dinoszauruszok lába mellett osonva vadászott.

Alexandra, maradj velünk!

"Alexandra velünk marad. S velünk marad ez a gondolkodásmód, ez a tempó is. A mindenkin átgázoló gátlástalanság. Csak arra nincs garancia, hogy tényleg ilyen vicces lesz-e minden hasonló akciójuk, mint ez volt. Röhögés nélkül viszont nehéz lesz kihúzni akár csak egy évet is."