A föld titokzatos ereje
A történészek a modern politikai mítoszokat öt csoportba szokták sorolni: a nemzetek eredetének, összetartozásának legendái, az összeesküvés-elméletek, a különleges személyek történetei és az aranykorról, illetve az apokalipszisról szóló mesék. A modern gazdasági mítoszokat is bátran rendszerezhetjük ennek mintájára. Amikor például azt firtatjuk, hol terem a hozzáadott érték, a gazdasági eredetmítoszok világában járunk. Nálunk ebben még mindig a mezőgazdaság áll az első helyen: ez a mi értékteremtésünk csodaszarvasa. Egy 2010-es országimázs-kutatás szerint a megkérdezettek több mint 30 százaléka az agráriumot tartotta legfontosabb iparágunknak. „Magyarország – minden ellenkező híreszteléssel szemben – eredendően mezőgazdasági ország. Mindannyian tudjuk, hogy Magyarország akkor volt erős, amikor virágzott a mezőgazdasága. A magyar embernek génjeiben ott van a föld szeretete és tisztelete. Mi, magyarok pontosan tudjuk, hogy a föld nem pusztán kenyeret ad az embernek, hanem közösséget, kultúrát, történelmet, lelket, vagyis lényegében mindent.” A mítoszokat vizsgáló társadalomtudósok közül a strukturalisták elégedetten csettintenének, hiszen miniszterelnökünk pár évvel ezelőtti eszmefuttatásában szinte minden klasszikus mítoszi elem felbukkan: régi dicsőségünk, a varázslat, a föld titokzatos természete, s az a valami, „ami mindent meg tud nekünk adni”. A tradíciók tisztelete, az aranykor és a boldog jövő, amikor mindenki a saját földjének gyümölcsét fogyasztja.
Hiányzik viszont e képből a számos szakmai kétség a magyar mezőgazdaság teljesítményével kapcsolatban. Nincs szó a földárverések gyakorlatáról, a támogatásvadászatról, és arról sem, hogy az agrárgazdaság 3–5 százalékos GDP-részaránya pont a fele például a járműiparénak. A beszédben később felbukkan a gonosz elleni harc is: „Gyakran lehet hallani azt a vélekedést, hogy a jövő háborúi a termőföldért és az ivóvízért fognak folyni, mert ezek adják a nemzeti önrendelkezés alapjait. A rossz hírem az, hogy ez a háború már elkezdődött, csak nem fegyverekkel vívják, hanem más eszközökkel, például leminősítésekkel is.” Akkoriban ugyanis épp a hitelminősítő intézményekkel gyűlt meg a kormány baja, s a mítosz ezzel a kis csavarral, lám, segített feldolgozni aktuális problémáinkat is. Szinte el is felejtkezik a hallgató arról, hogy a hitelminősítők önálló intézmények, és nem politikai kézifegyverek. Többször hibáztak már – de hogy folyamatos, titkos egyeztetéseket folytatnának az ivóvíz és a nemzetközi termőföldháború aktuális kérdéseiről…?
A különleges emberekről szóló történetek vékony fejezetek a modern gazdasági mitológiában; igazi hősöket csak elvétve találunk. A „német csoda” és a márka atyjának, Ludwig Erhardnak a kultusza mindenesetre máig él Németországban, és mindig akkor kap új erőre, amikor éppen baj van a gazdasággal. Alan Greenspan, az egykor félistenként tisztelt amerikai jegybankelnök története is azt példázza, hogy a legfejlettebb piacok világában is szükség van a tekintélyre. Ez aztán amilyen lassan épül fel, olyan gyorsan dőlhet össze. Egy rossz nyilvános szereplés, egy zsebre tett golyóstoll, s még inkább a jólétet csökkentő beavatkozások hamar rombolnak. De legalább azt elmondhatjuk, hogy nehéz gazdasági hősmítoszt építeni a semmire.
Az üzleti világ sztárjairól, Bill Gates vagy Steve Jobs sikereiről is számtalan mendemonda él, a banális magyarázatok nem elégítik ki a közönség tudnivágyát. Pedig kevéssé valószínű, hogy űrlények adták volna át nekik telepatikus úton a jövő kódjait. Malcolm Gladwell szerint sincs misztikus titok: a nagy informatikai újítók fiatalkorát a közös érdeklődés mellett a kitartó gyakorlás teszi hasonlatossá. Éjjel-nappal programoztak – így azt a bűvös 10 ezer órát ők is végiggyakorolták, ami Gladwell szerint nélkülözhetetlen a kimagasló kreatív teljesítményhez.
Az aranykor és a végpusztulás
A gazdasági mítoszok nagy könyvében külön fejezet az „aranykorlegendáké”. Ezek meríthetnek a múltból – ma minálunk a Kádár-rendszer képe ilyen –, de több a fényes jövőről szóló, hasonló szerkezetű történet. A nagy piaci buborékok euforikus szakaszában a laikusok – az elemzők hathatós és időnként nem érdekmentes támogatásával – a jövő kulcsát az új természeti erőforrásokban vagy az új technológiákban találják meg. A kisebb segédelméletek sem teljesen légből kapottak, de a laikus változat megváltoztatja az érvényüket. Az ezredforduló infokommunikációs buboréka idején például „a nagyobb egyre értékesebb lesz” elmélet tarolt, ami a hálózatok terjedésének korlátait a végtelenbe tolta ki. A „keresletet szülő kínálat” teóriája pedig azt feltételezte, hogy az informatikai innovációk újabb hardverigényeket teremtenek. Eközben mindenkin úrrá lett a tettvágy: siessünk, mert lemaradunk! Egy akkori kutatás szerint Magyarországon a két legfontosabb gazdasági hetilapban az infokommunikációs cikkek száma 1995 és 1999 között négyszeresére, a lényeges információkat tartalmazó közlések száma tízszeresére emelkedett.
Aztán ez a buborék is kipukkant – de csak hogy kis szünet után beinduljon a lakáshitel-mánia az ismert következményekkel. Hasonló lelkesedést érzek most is a levegőben. Menedzserek, vállalkozók kitágult orrlukkal bújják a pályázati kiírásokat, mindenki kutatni, fejleszteni és termelni akar – ha lehet, uniós pénzen! Pedig tegnap még mást sem csináltunk, csak az elképesztőbbnél elképesztőbb válságteóriákat böngésztük a neten.
A globális gazdasági összeomlásról szóló mai történetek az egykori ezredvéglegendák és a „Nyugat alkonyáról” szóló próféciák rokonai. Ahogy a régi porosz értékekért rajongó Oswald Spengler a kultúra halálát jósolta ezeroldalas dolgozatában, úgy írja most Nouriel Roubini az új gazdasági válság víziójának énekeit. A „válságolásba” a magyar politikusok is beszálltak, bár az ő esetükben hamar kiderült, hogy a válság nem is annyira ok, mint inkább ürügy volt a radikális politikai átalakításokra. Eközben a reflektorfényen kívül sok százezer hétköznapi Roubini ontotta magából vészjósló történeteit. Hugo Lindgren 2009-ban „pesszimizmuspornónak” nevezte a jelenséget: mindenki válságelméleteket gyártott – ki a szorongása, ki szolid üldözési mániája, ki a mindentudás látszatának fenntartása miatt. Ezen teóriákat pedig jól egészítette ki egy-egy mindent megvilágító összeesküvés-elmélet.
Karl Popper szerint az összeesküvés-elméletek olyanok, mint Homérosz világképe: mindent az Olümposz lakóinak szeszélyei mozgatnak, csak éppen a mai szerzők kiveszik belőle az isteneket, és a helyükre a „sötét erőket” illesztik. Az Egyesült Államok lakóinak harmada hisz az új világrendet előkészítő titkos erők létezésében. Az összeesküvés-elmélet elbeszélője először is nem azt kérdezi, hogy mi történt és hogyan, hanem azt, hogy kinek az érdekében áll az, ami történt. Majd miután rámutat a vélt nyertesre, egyből ki is nevezi őt bűnösnek. Kinek az érdeke egy merénylet, egy baleset, egy cég csődje? Annak a banknak, amelyhez a garanciák lehívása vagy a felszámolás után a vagyon vándorolt. Akkor biztos ők intézték így az egészet. A gonoszt így leleplezni egyszerűbb, mint az eladósodás, a cégértékek vagy a tőkemegfelelés mutatóit megfejteni. Kosztolányi szavaival: „könnyebb lefesteni a mesebeli sárkányt, mint egy részeg napszámost”. Az összeesküvés-elméletek a naiv kollektív oknyomozás termékei. Mítoszokká akkor emelkednek, ha elég sokan hisznek bennük, köztük olyanok is, akik eredetileg kételkedtek, de a többség véleménye meggyőzte őket.
Persze nem minden összeesküvés-elmélet, ami annak látszik. A korábbi magyar felszámolási gyakorlatban a cég tulajdonosa gyakran gyanúsan jól járt, a szállítók pedig hoppon maradtak, s ezt olykor nem a véletlen hozta így. A felszámoló kijelölése gyakran nemhogy nem volt átlátható, de még befolyásolni is lehetett. A Vegyépszernél például egy korábbi alkalmazott bukkant fel felszámolóként, s ez nem csak a vesztesek és azok számára volt gyanús, akik hajlamosak az összeesküvés-elméletekben hinni.
A magas banki profitok sem véletlenül keletkeztek, és a bankári fizetések sem ok nélkül voltak sokáig az egekben. Az elmúlt huszonöt év komoly innovációk sorát hozta a nemzetközi és a magyar bankrendszerben is, ami vonzotta a jó képességű embereket. A lakossági szegmens ugyanakkor nem vált igazán versengővé, és egyes bankárok roppant erős érdekérvényesítő képességét a versenyhivatalok, bankfelügyeletek nem tudták kordában tartani. Az innováció, a növekedés mellett ez is fontos oka volt az akadálytalan nemzetközi deregulációs folyamatnak. De ezt összejátszásnak, totális bankuralomnak beállítani badarság, éppúgy, mint azt állítani, a bankok csak azért adnak hitelt, hogy kifosszanak bennünket. Ez az utóbbi okoskodás a válságok idején mindig előkerül, itthoni hagyománya legalább Ignotustól Matyi Dezsőig ível; viszont szinte sohasem igaz, és leginkább az a célja, hogy az érintettek, akik nem tudnak rendesen fizetni szállítóiknak, dolgozóiknak, a felelősséget indulatból – vagy nagyon is hideg fejjel – a bankra hárítsák. Az elmúlt hat év történetéből ráadásul legalább annyira kiolvasható a bankok függése a vállalatoktól, mint fordítva.
A „bankuralom” kapcsán a hálózatkutatások legújabb eredményei és a kollektív cselekvés elmélete is kételyeket ébreszt, hiszen az összeesküvőknek kikiáltott nagy latens csoportok a tapasztalatok szerint nehezen mozgósíthatók egy közös szándék érdekében. Az elmúlt évek nagy pénzügyi csalásai – még a LIBOR valóban hátborzongató manipulációja is – pedig nemcsak a szabályozás gyengeségeiről tanúskodnak, hanem arról is, hogy a bűnszövetkezetek erősen méretkorlátosak.
Belép a politika
A gazdasági összeesküvés-elméletek népszerűségében szerepet játszik a gazdaságtudomány egységességének és tekintélyének hiánya is. A válság alapjaiban kezdte ki gazdasági ismereteink pilléreit. Akadnak szociálpszichológusok, akik a kollektív megismerési folyamatok normális és nem feltétlenül ártalmas eredményeinek tekintik a modern gazdasági mítoszokat. Természetesen ahol a jogrend régóta stabil, és a társadalom mentálisan jó állapotban van, ott kisebb a veszély. De nálunk nem ez a helyzet – és mostanában a politika is beszállt. A mítoszok nyelvének gátlástalan politikai használata megerősíti az összeesküvések elfogadására amúgy is hajlamos attitűdöket, s egyfajta gyorsítóként hat abban a tágabb körben, amelyik nem teljes mértékben utasítja el ezt a szemléletet. Így erősödik a közgondolkodásban a csodavárás, csökken a szakértelem és az intézmények becsülete, s bukkan fel egyre több fejben és helyen az igény a radikális megoldásokra, az erőszakra.
Magyarországon a Political Capital és a Tárki egy kérdésére a válaszadók 42 százaléka egyetértett azzal, hogy nem a kormány, hanem valamely afeletti szerveződés irányítja országunkat. Krekó Péter egyik kutatásában a válaszadók többsége inkább egyetértett összeesküvés-elméletek elfogadására utaló állításokkal, iskolázottságtól, a település típusától, jövedelemtől függetlenül. A szociálpszichológiai tényezők közül főként a rend utáni vágy, a tekintélytisztelet, a sztereotípiák, a kollektív félelmek és a rasszizmus áll szoros kapcsolatban e gondolkodásmóddal. Értem, hogy egy politikus nem hagyhatja figyelmen kívül a növekvő társadalmi igényt, de amikor ezen a nyelven szólal meg, csak hitelesíti a radikális ideológiákat valló csoportok vesszőparipáját és éltető elemét. Rövid távon talán oldja a szorongást, és erősíti politikai bázisát – de szép lassan maga alatt is elfűrészeli a fát.
