László Géza: Visszajátszás

Mit tanult a politika a Bokros-csomagból?

  • László Géza
  • 2015.05.24 12:04

Egotrip

Az 1995-ös stabilizáció fordulópont volt. Nemcsak a gazdaságban, hanem a gazdaságpolitikai diskurzusban is.

Az évfordulón megjelenő méltatások nagy része még ma is arra a régi vitára reflektál: szükség volt-e egyáltalán a csomagra, és helyes volt-e drasztikus leértékelésekkel ennyire felpörgetni az inflációt. A laudáció másik vonala nem a múltba néz, hanem a mai döntéshozóknak akar üzenni: lám, így is lehetett csinálni – szakmai alapon, eredményesen. A szándékot értem, de azt hiszem, ez reménytelen vállalkozás. A politikusok számára Bokros Lajos 1996-os, majd az MSZP 1998-as bukásával ugyanis világossá vált, hogy a jó közgazdaságtan nem feltétlenül jó politika. Fontos a gazdasági egyensúly a fennmaradáshoz, de a politikai egyensúly még fontosabb. Megértették azt is, hogy a szakmai ambíciókkal fellépő közgazdászok igazán az első kérdésben kompetensek, a ­piaci kudarcokat próbálják kezelni – s ilyenkor, ha tehetik, túl mélyen belenyúlnak a jövede­lemelosztás rendszerébe. Ezért lett a magyar politikai kommunikációban a Bokros-csomag nem a helyes korrekció, hanem a kártékony megszorítások szinonimája.

A Bokros-csomaggal indult el nálunk a közgazdászok nimbuszának alkonya. Az 1995-ös show még az övék volt, de aztán Horn Gyula gyorsan felfogta, milyen kockázatot jelentenek. Nem ehhez a feszültséghez volt szokva sem ő, sem a pártelit: a szabályozást reformáló közgazdászok annak idején azért kellettek, hogy a gyengén muzsikáló tervgazdaság bázisán felépülhessen a legvidámabb barakk. Ha meg emiatt néha kifutottunk a pénzből, akkor diszkrét válságkezelésre használták őket. Később a kapitalizmus szabályainak fájdalommentes adaptálásához megint nagy szükség volt rájuk. Jött Václav Klaus, Leszek Balczerowicz és a többiek. A kezdeti gazdasági káoszban úgy tűnt, ők legalább tudják, mi történik. Magabiztosak voltak és univerzalisták: minden helyzetre volt javaslatuk. Nem féltek a népszerűtlenségtől sem, és a külföldi befektetők is imádták őket. 1995-ben viszont feltűnő volt, hogy Bokros – aki a szakmai, egyetemi vitákon mindig jól szerepelt – szélesebb körben nem tudta elég eredményesen elmagyarázni, miért van szükség a megszorításokra. Így még akkor sem volt igazán világos az intézkedések célja, amikor hirtelen sokaknak kezdett fájni az, amit végül kicsomagoltak. Napjaink baltikumi gazdaságpolitikusai ügyesebbek voltak nála. Ők azért tudták sikeresen elfogadtatni az emberekkel a megszorításokat 2008 után, mert világossá tették, hogy az ország elszakadása az oroszoktól és a teljes uniós gazdasági integráció, euróstul, e nélkül nem fog menni.

A megszorítások mellett 1995 másik élménye a politikusok számára maga az action volt. A gazdaságpolitikában mindig két nagy út áll a döntéshozók előtt: a szabályok mentén haladni, finoman oldalazni a cél felé, vagy drasztikusan beavatkozni a gazdaság működésébe. Az 1995-ös intézkedéscsomag radikális egyedi akció volt, merőben új ahhoz képest, amit addig megszoktunk. Ám ahogy a megszorításokat tabusította a politika, az egyedi beavatkozások megítélése is érdekesen változott az elmúlt húsz évben. Egy kis adalék ehhez: írás közben hirtelen nem jutott eszembe, ki következett Bokros Lajos után a pénzügyminiszteri székben. Próbára tettem két közgazdász ismerősömet – nekik sem ugrott be. 1996 és 1998 között ugyanis nem történt semmi rendkívüli. Medgyessy Péter miniszterségére valószínűleg e viszonylagos nyugalom miatt nem emlékeztünk. S persze azért sem, mert későbbi miniszterelnöki szereplésével sikerült ezt feledtetnie.

Mindenesetre 1996-tól az ezredfordulóig egyedi akciók és megszorítások nélküli csöndes gazdaságpolitikát láthattunk. Ám az optimista légkörben és az erősödő politikai licitben valami megváltozott. Az ezredforduló után a gazdasági akcióhős lett újra az ideál: a miniszterelnök, aki megcsinálja a gazdasági sikert, aki eredeti, nagy ötletekkel látványosan operál. A Bokros-korszak utáni visszafogott működést felváltotta a hiperaktív gazdaságpolitika. 2001-től 2006-ig sorjáztak az 1995-öshöz hasonló merész beavatkozások – de immár vudu közgazdaságtani alapokon. A csúcs­pont Medgyessy Péter száznapos programja volt: egy virtigli anti-Bokros-csomag, a minimálbér adójának eltörlésével, 50 százalékos közalkalmazotti béremeléssel, a 13. havi nyugdíj ígéretével és a többi bőkezű gesztussal.
A mottó az volt: „Bármi jobb annál, mintha semmit sem csinálunk.” Világossá vált, hogy Medgyessy nem tanulta meg azt, amit Orbán Viktor igen: a deficit visszafogása segít elkerülni a politikai kataklizmákat és ezzel növeli a politika mozgásterét. Ugyanakkor Orbán sem mondott le a látványos akciókról. 2001-ben jött az ötlet: ha a költségvetés kiadási oldalát fogni kell, rövid távon egyetlen jövedelemtulajdonos rovására lehet a lakossághoz pénzt terelni, a vállalatokéra. Ebből az ugyancsak vudu közgazdaságtani megközelítésből fakadt a drasztikus minimálbér-emelés 2001-ben és 2010 után a politikailag egyelőre sikeres NER.

Medgyessy 2002-ben nyilván azt gondolta: a növekedés felpörgetése a lakossági jövedelmek bővítésén és a belső fogyasztás élénkítésén keresztül nem kell, hogy megálljon a deficitszabálynál. Pedig az amúgy különböző tankönyvek egységesek abban, hogy amikor a gazdaság szépen halad a természetes növekedési pályán, akkor a radikális intézkedések és az osztogatás sokkal többet árthatnak, mint használnak. Medgyessy sokkal több pénzt pumpált a jövő generációk rovására és különösebb eredmény nélkül a gazdaságba, mint amennyit 2002-ben az a 220 milliárd ­forint ért, amit Bokros meg akart spórolni. Emiatt aztán 2006 és 2010 között több lépésben vagy 2000 milliárd forint körüli megszorításra lett szükség.

A második Orbán-kormány kedvét a válság és a kudarcok sem vették el az akcióktól: jött a parlamenti kormányzás. De ezek a beavatkozások már nem csak osztogattak, hanem célzottan fosztogattak is, hiszen a nyugdíjvagyon felhasználása után újabb, a Bajnai-csomagot messze meghaladó mértékű, drasztikus szigorítással kellett egyensúlyban tartani a költségvetést. A látványos gazdaságpolitikai akciókra, a rezsicsökkentésre vagy akár a vasárnapi boltbezárásra is részben e megszorítások leplezésére volt és van szükség.

Sok, azóta látott gazdaságpolitikai intézkedéssel ellentétben az 1995-ös beavatkozás elkerülhetetlen volt. A tervezésben sem az ingyenebéd illúziója, sem más hagymázas elképzelések nem érvényesültek, és a csúszó leértékelés végre kiszámíthatóságot vitt a gazdaságba. Természetesen hibák is becsúsztak.
A merész és konfliktusos kommunikáció ­miatt kevés esély maradt arra, hogy Bokros Lajos ne váljon bűnbakká. A megbélyegzés viszont nem csak neki fájt. A bűnbakképzés pszichológiai mechanizmusa és az ezt gerjesztő politikai kommunikáció visszatartott az okok és következmények rendes végiggondolásától – és 1996-ban elkezdődött a közvélemény módszeres gazdasági infantilizálása. E kulturális deficitnek ma is isszuk a levét.

 

Neked ajánljuk