A gyógyszercégek profitját amúgy a különadók és az állami gyógyszerkiadások csökkenése is visszafogta, erre jött rá ez a díjemelés. A hatás nem maradt el, csak épp nem az adóbevétel hömpölygött befelé, hanem a munkavállalók kifelé. 2011 júniusában még mintegy 2600-an végeztek orvoslátogatói munkát Magyarországon, 2012 augusztusában már csak 1100-an, amivel a díj alapja is 60 százalékkal csökkent. Úgy tűnt, a 10 milliárd körüli éves költségvetési bevétel a díj duplázása ellenére csökkenni fog. Később 1600-1800 körül stabilizálódott a létszám, de így is fiaskó volt ez az akció, hiszen 2012-ben - az elbocsátások állami terheit és az igazgatási költségek növekedését is figyelembe véve - a költségvetés nyeresége nullához közelített, miközben a gyógyszercégek adminisztratív, marketing- és egyéb költségei jelentősen nőttek. Ez pedig előbb-utóbb a gyógyszerárak emelkedésében csapódik le.
Ceteris paribus, vagyis minden más ugyanaz feltevésnek nevezzük azt, amikor a gondolatkísérlet tárgyát képező tényezőn kívül az egyéb körülményeket változatlannak tekintjük, és így tervezzük meg, mi történik a rendszerben. Csakhogy rendszerint több dolog változik egyszerre, s a módszer gyakran tévút. Ilyenkor ceteris paribus hibáról beszélünk. Ennek egyik klasszikus esete az, amikor a kormányzat adminisztratív eszközökkel lakbérplafont húz, energiaárat csökkent, vagy minimálbérküszöböt emel abban a kényelmes tudatban, hogy minden más változatlan marad. 2002-ben, a minimálbér drasztikus megemelésekor a kormányzat arra számított, hogy a munkavállalók és a vállalatok között átrendezik a jövedelmeket, de közben nem változik a foglalkoztatás és az adómorál. Csakhogy a hátrányos helyzetű régiókban nőtt a munkanélküliség, és érzékelhető volt az adózási fegyelem romlása is. Nem volt nulla összegű a játék: nem lehetett egy az egyben áttolni az adott jövedelmeket a munkáltatóktól a munkavállalókhoz. Ezt nevezik nulla összegű tévkövetkeztetésnek (zero-sum fallacy).
E következményeket egy nem túl bonyolult kutatással jól előre lehetett volna jelezni - és egyébként sem ártott volna körülnézni a világban. Unortodox vagy a gazdasági várakozásokat és a tőkeáramlást érintő beavatkozások esetén ez kötelező. Láthattuk 2003-ban, hogy az árfolyamsáv 2,26 százalékos eltolásánál mekkora bajt okozott a ceteris paribus tervezés, mert a befektetők a látszólag kis lépést az intézményi körülmények jelentős változásának értékelték, és menekülőre fogták a dolgot.
2001-ben a Széchenyi-terv és a gazdasági miniszter az új lakástámogatási rendszer megálmodása során a kedvező makrogazdasági adatok mellett a kamatok akkor éppen csökkenő trendjét is változatlannak vette. Néhány éven belül az euró bevezetésével és 3 százalék alatti kamatokkal számoltak. Csakhogy a támogatásnál referenciaként szolgáló állampapírhozamok 2003-tól újra felfelé indultak, így 2005-ben - az ÁSZ 2009-es jelentése alapján - a lakástámogatásoknak már több mint 70 százalékát a korábbi hitelek kamattámogatása tette ki. Az ezredforduló után - a Városkutatás Kft. tanulmányai szerint - időszerű volt egy új lakástámogatási rendszer bevezetése. A jelzáloghitelezést és az önkormányzati lakásépítést is támogató program 2001-ben indult, és mintegy 1500 milliárd forintba került nyolc év alatt. A hangsúly a keresletoldali támogatásokon és a finanszírozási költségek jelentős részének átvállalásán volt. A 2002-es választások előtt a kormány merészen kiszélesítette a támogatások körét, ami visszaélésekre - például némi ügyeskedéssel több támogatott hitelt is fel lehetett venni - is lehetőséget teremtett, és nemcsak fel-, de túlpörgette a lakáshitelek piacát. Az éves támogatási kereten 34 százalékkal futottak túl. A szocialisták - ezt később maguk is elismerték - ügyetlenül és későn korrigáltak, így például a 20 éves kamattámogatás is némi változtatással fennmaradt. Ha évente 1,5 százalékpontos hozamcsökkenéssel számolt a gazdasági miniszter 2002-ben, és ennél - nagyrészt a Medgyessy-kormány rossz döntéseinek következtében - 3-4 százalékponttal magasabb szint alakult ki, akkor a régi hitelek támogatása évente átlagosan 40-50 milliárd forinttal több forrást szívott el 2003 után, mint ahogy a támogatott lakáshitelek ötletgazdái eredetileg tervezhették. Ezzel minimálisra is csökkent az új lakásépítések támogatásának a lehetősége.
Igen ám, de a fideszes szájhagyomány szerint ők pontosan tudták ezt, és a választások után visszafogták volna a lakástámogatás mértékét. Ez talán igaz is, de akkor ez a ceteris paribus hiba egy másik esete lett volna. Az adó- vagy támogatási rendszerek ugyanis nem úgy működnek, hogy csak úgy visszavehetünk valamit, amit könnyítésként egyszer odaadtunk. A költségvetési tervezés tehetetlensége, a pillanatok alatt felépülő kemény lobbiérdekek miatt nem lehet az adókat vagy a támogatásokat ugyanolyan könnyedén kivezetni, ahogy bevezettük őket. Ennek a racsnihatásnak szép példája az extrém különadók rendszere is: a kormány szerint ugyan már nincs válság, de ezek mégis masszívan bennragadtak az adórendszerünkben, és nem csak politikai okokból.
Az ilyen egyszerű tervezési hibák másik pillére - az optimizmus mellett - az egyszerű bölcsességekbe, a józan észbe vetett hit. Ez utóbbiról állítólag már Descartes megmondta, hogy "a legjobban szétosztott dolog a földön, mert mindenki úgy érzi, hogy elég jutott neki belőle". A politikusok ráadásul a népi bölcsesség mögé mindig odaképzelik leendő szavazóikat is. A gazdasági miniszter 2011-ben így érvelt az egykulcsos adó bevezetésekor: "A közgazdasági életben ezt az egészet bonyolultan nézik... Ha több pénz van a gazdaságban, akkor az megy." ' a fehérítésből és a 4-6 százalékra felfutó növekedéstől várta az adócsökkentés 400-500 milliárdos költségvetési hatásának pótlását. Csakhogy az egykulcsos adó a nagy legális jövedelemmel rendelkezőknek jelentett komoly jövedelemnövekedést, náluk viszont nőtt a megtakarítási kedv a válság miatt. Eközben a bankok szigorodó tőkemegfelelési előírásai és az ellenük indított 2011-es háború tovább bonyolították a körülményeket, s így a "több pénz" - ami kevesebb lett, mint várták - jelentős része elhagyta az országot, és az osztrák bankrendszert támogatta.
A parlamenti kormányzás kapkodó törvényalkotási gyakorlata jó talaja az ilyen tervezési hibáknak, mert az alapos döntés előkészítésre kevés az igény és az idő. Az elmúlt három évben több elemző intézetet is helyzetbe hozott a kormány, de nem látom, hogy érdemben bármelyikük befolyásolná a döntéseit - és a politikai hullák közt is leginkább a szakmai érvekkel próbálkozó, egyébként lojális szakembereket láthatjuk viszont.
