Az állam nagy és gyenge, aminél jobb lenne egy kisebb és hatékonyabb állam. A miniszterelnök viszont ma már a nemzet sikere érdekében nagy, erős és aktív államot szeretne. Tusnádfürdői beszéde alapján e sikert a versenyképesség javítása és a növekedés jelenti. Az öt ország – Oroszország, Kína, Szingapúr, India és Törökország – azt akarta példázni, hogy a siker még a demokráciánál is fontosabb. Azt pedig már korábban megtudtuk tőle, hogy ennek útja az iparosítás, a termelés és az aktivitási ráta növelése („munkaalapú állam”).
Az igazi közös nevező az általa említett öt ország esetében az iparpolitika. Magyarországon már 2010 előtt is voltak tétova iparpolitikai kísérletek, de többnyire csak a stratégiaalkotásig jutottak a kormányok. Egy olyan országban, ahol az EU-s támogatások kulcsszerepet játszanak, az állami fejlesztés prioritásainak felállítása amúgy sem tűnik rossz ötletnek. De milyen is legyen ez az iparpolitika? Olyan, mint Indiában? Vagy mint Szingapúrban? Mint ötven évvel ezelőtt nálunk?
A közgazdászok között elég nagy az egyetértés arról, hogy a 80-as évek táján komoly fordulat következett be a világban. Megjelent a nyitott iparpolitika. A fogalom is tágabb lett, s ma már nemcsak a hagyományos ipar, hanem a szolgáltatások jelentős része, az infrastruktúra tudatos állami alakítása is ide értendő. Olyan, velünk összemérhető fejlettségű és nagyságú országok, mint Dél-Korea, Tajvan, Szingapúr, Chile vagy Írország kiváló eredményeket értek el ebben. (Vegyük észre, hogy ezek zömükben demokráciák, hozzánk hasonlóan nem is nagyon régi keletűek.) Akadtak persze konzervatívabb országok, India például nehezen szakadt el a régi típusú iparpolitikától.
Azoknak a fejlesztéspolitikai megoldásoknak a nagy része, amelyeket ezek az úttörő országok alkalmaztak az elmúlt három évtizedben, példaértékű lett. Még olyanok is követték őket, akiket a piaci fundamentalizmus ópiuma állítólag rabul ejtett. Nem gondoltam volna, hogy egyszer az Egyesült Államok kormánya lesz a világ legnagyobb kockázatitőke-befektetője. Úgy tűnik tehát, miniszterelnökünk az iparpolitika kérdésében nem is olyan formabontó, mint gondolja, mert ma már – Dani Rodrik szavaival – nem az „a kérdés az iparpolitikáról, hogy kell-e alkalmazni, hanem hogy hogyan”.
A régi vágású iparpolitika védővámokkal, adókedvezményekkel, irányított hitelekkel, ipari zónák kialakításával operál. Leggyakrabban azért bírálják, mert nemcsak a célokat, hanem a győzteseket is előre megnevezi, s ez hamar elavuló technológiákat, fenntarthatatlan megoldásokat betonoz be évtizedekre. India útjain a 70-es évek végén a frissen gyártott autók nagy része 30 évesnél öregebb prototípus volt. A hagyományos iparpolitika másik veszte a járadéklesés és a potyautazás: mindenki a neki alanyi jogon járó koncot lesi, és a teljesítményük emiatt visszaesik. Az új iparpolitika ezért miközben támogat, a nyitottságot is fenntartja. Kombinálja a tervezést és a piaci ösztönzőket. Ötéves tervek helyett középszintű partnerkapcsolatok, hálózatok építését támogatja. Nem a hagyományos ágazati szemléletre épít, hanem azt a szegmenst keresi, ahol az innováció pozitív gazdasági és társadalmi hatásai maximálisan kiterjedhetnek. Épp ezért nem csak a piactól elszakadt kutatói zárványokba tolja a pénzt. Az új iparpolitika nem hisz abban, hogy évekre előre pontosan meg lehet határozni a fejlesztés lépéseit. Nem a politikusok ösztöneire hallgat, még csak nem is menedzser váteszekre, hanem kutat, mér és az eredmények alapján korrigál.
Tajvan, Dél-Korea, Kína sikerágazatai kiemelt és leleményes beszállítói programokon keresztül épültek fel. Márpedig a magyar gazdaságban a szomszéd országokhoz képest kimagaslóan nagy a multinacionális vállalatok és a magyar vállalatok termelékenysége közötti különbség. A mi szorzónk három, az átlag a régióban kettő körül volt néhány éve. Az, hogy a külföldi vállalatoktól a magyar vállalatok termelékenysége ne szakadjon le ennyire, s az, hogy a beszállítói részarány jelentősen nőjön, sokkal fontosabb patrióta cél lenne, mint az ipar GDP-részarányának sokat emlegetett növekedése. E nélkül a magas hozzáadott értéket termelő vállalatok továbbra is enklávék maradnak a gazdaságban.
Az új, nyitott iparpolitika „sztárjainak” gyakorlatából néhány alapelv is kiolvasható. Az állam, miközben visszaszorította az oligarchákat, törekszik arra, hogy a politikai és az üzleti érdekek egyensúlyban maradjanak. Visszafogja magát, nem csak diktál. Csökkent az olyan ad hoc beavatkozások száma, amit politikusaink „100 lépésnek” vagy „parlamenti kormányzásnak” szoktak becézni. A fejlesztési döntésekben a magáncégekkel közvetlen kapcsolatban lévő tisztviselők nagy összegek felett nem döntenek, a források elosztását rajtuk kívül álló testületekre bízzák. A támogatásoknál teljesítménycélokat tűznek ki és tartatnak be. Proaktív közalkalmazotti mentalitást várnak el a szakapparátusban. Chile fő fejlesztési intézményében például a munkatársaikat konkrét ipari és gazdasági tapasztalatokkal veszik fel. Ők pedig nem várnak tapsra, folyamatosan pályáznak házon belül projektötleteikkel, és részben sikerdíjért dolgoznak.
Az új iparpolitika két, talán legfontosabb intézményi eszköze az állami és magánpénzt kombináló kockázatitőke-alapok és az innovációs klaszterek támogatásának rendszere, amely több mint öt éve létezik Magyarországon. Ezek segítségével lehet az új szereplőket életképessé tenni. A klasztertámogatás arra törekszik, hogy a kkv-kat és a nagyvállalatokat a kutatóhelyekkel fogja össze. A klaszter több mint érdekképviselet, mert a résztvevők együtt fejlesztenek, vállalkoznak. A magyar klasztertámogatási rendszer nagyon lendületesen indult, de 2012-től kevés pénz került a rendszerbe, és a klaszterek – tisztelet a kivételnek – visszafogták a közös tevékenységeket. A kockázati tőkealapok állami támogatása a kockázatokat osztja szét az állami és a magánszféra között, és sokoldalú tulajdonosi támogatást nyújt a törékeny új szereplőknek. Sajnos a JEREMIE-alapok eredményességéről keveset tudunk, pedig Magyarország start-up lázban ég.
A jó gazdaságfejlesztési technikák a világban a hibák folyamatos korrekciójáról szólnak. Jelen pillanatban a mi egyik legfontosabb gyengeségünk az üzleti környezet állapota. Ezen a téren a kormány sokat tehet újabb nagy ívű, merész akciók nélkül is – az adóztatás egyszerűsítésével, a közoktatás és a szakképzés átgondolt fejlesztésével, s általában a politika és a szabályozás kiszámíthatóságának növelésével. E nélkül az új fejlesztéspolitika is eleve kudarcra van ítélve.
Az aktív gazdaságpolitikához tehát nem szükséges visszaállítani a szocialista tervgazdaságot és a régi vágású iparpolitikát sem. És nem is célszerű. Nálunk az értékkutatások szerint az emberek az átlagnál sokkal egoistábbak, és a nagy többség nem szereti a versenyt. A leendő győztesek bebetonozásával, a teljesítménykényszer nélküli pénz- és koncesszióosztogatással, az önállóság irtásával és az állandó felfelé pislogással csak potyautas társadalom és sikertelen nemzet épülhet.
