Az Egyesült Királyság ekkoriban a fejlett országok növekedési rangsorának végén kullog, a GDP változása 1954 és 1964 között átlagosan épp a fele a francia, német és olasz adatoknak. A '64-es választást minimális többséggel - 13 év tory kormányzás után - a Munkáspárt nyeri; a Harold Wilson vezette új kormány pedig új megoldásokon töri a fejét. A gazdasági kabinetben két emigráns közgazdásznak, Balogh Tamásnak és Káldor Miklósnak jut meghatározó szerep.
Hogy kerülnek ezek ide?
| ||
A két magyar ekkoriban közismert alakja a szigetország gazdasági közéletének, már csak azért is, mert tanárként nagyjából minden komoly brit közgazdász találkozott valamelyikükkel. Annak idején mindketten a budapesti Trefortban végeztek, jogot és közgazdaságtant Magyarországon, majd Németországban tanultak. A 30-as évek elején vetődtek Londonba. Mindkettőjük pályáját Keynes egyengeti, sokáig az ő lakását bérlik, de - okosan - más egyetemeken tanulnak, majd dolgoznak a városban. Káldor nemsokára Cambridge-be kerül, Balogh Oxfordba.
Káldor a tudományos pályán, Balogh a gyakorlatban volt sikeresebb, de a végén mindketten bárói címet kaptak. Politikai kapcsolataik, éles eszük és időnként vitriolos stílusuk miatt "szörnyű ikreknek", "magyar maffiának" is becézték őket. A "Budda and Pest" páros becenév inkább a különbségekre utalt: Káldor joviális, kerekded, derűs ember volt, mint Buddha, Balogh cinizmusa, kíméletlen stílusa valószínűleg a pestist idézte fel a névadóban. Káldor négy lánygyerek apja, hűséges férj, Balogh többször házasodott, legendás nőcsábász, a háború idején a besorozott oxfordi férjek nemezise.
Mind Káldor, mind Balogh liberális közgazdászként kezdte, de a válság és a háború élményei nyomán a nagy szocialista kérdések - a teljes foglalkoztatottság elérése, a szegénység, a tartós gazdasági növekedés tényezői - kerültek az érdeklődésük középpontjába. A neoklasszikus közgazdaságtant, az egyensúlyelméletet ütötték, ahol érték: szerintük a piaci erőfölényes helyzetek, a konjunktúraciklusok miatt értelmetlen egyensúlyról beszélni a gazdaságban. A gazdaságpolitikát napi szinten támogató aktív tudományban hittek, átvették Keynes impulzív elméletalkotó mentalitását, de néhány kérdésben még mesterüket is túl ortodoxnak tartották. Káldor növekedéselméleti megfigyeléseit, köztük a Káldor-tényeket ma is tanítják, Balogh életműve - nem ok nélkül - szinte teljesen feledésbe merült, már csak azért is, mert a közgazdaságtant "jobb esetben áltudománynak, rosszabb esetben kifejezetten veszélyesnek" tartotta. Volt kollégája és életrajzírója, June Morris szerint mindig minden álláspontot megszemélyesített, és élete végéig lelkesen gyártotta az összeesküvés-elméleteket. Ugyanakkor remek gazdaságpolitikai megérzései voltak.
A különadó
| ||
Az 1964-es Harold Wilson-kormányban Balogh Tamás a régi barátnak és szövetségesnek, a kormányfőnek lesz első számú gazdasági tanácsadója. Napközben a Downing Streeten dolgozik, de több miniszternek is besegít, szinte minden gazdasági kérdésben véleményt nyilvánít a halászattól a monetáris politikáig. Eközben magyar barátját is magával ragadja a politikai fordulat, Káldor csatlakozik Callaghan pénzügyminiszter tanácsadó testületéhez, gyakorlatilag beköltözik a Treasurybe, és nagy elánnal keresi a gyenge brit növekedés okait. Egyik írásában összefoglalja az akkoriban divatos brit magyarázatokat: szakszerűtlen vállalatvezetés, a természettudományos és a műszaki ismeretek hiánya az oktatásban, túlzott bölcsészképzés, a "nemzet jellemgyöngesége", ami a versenyszellemtől és a kemény munkától való irtózásban mutatkozik meg, az elégtelen beruházások és a "húzd meg, ereszd meg" gazdaságpolitika. Káldor ezekről az - úgy tűnik, örök - szempontokról úgy vélte, hogy "némelyikben vagy akár mindegyikben lehet igazság", de közben rendületlenül kutatta az általános elméleti magyarázat lehetőségét.
A bajok fő okát végül egyrészt a szigetország túlzott fogyasztásában, másrészt abban találta meg, hogy tíz év alatt a szolgáltatási szektor foglalkoztatása felszívta az új brit munkaerő közel háromnegyedét, miközben e szektornak jóval kisebb szerepe volt a növekedésben. A problémára először jövedelempolitikai megoldásokat keresett, majd egy különadó ötletét vetette fel, aminek segítségével közvetlenül az ipar, a termelés működési feltételeit, munkaerő-ellátottságát akarta javítani. Az 1966-ban bevezetett szelektív foglalkoztatási adót - nem és kor szerint differenciáltan - minden vállalat minden egyes munkavállaló után megfizette, de az iparvállalatoknak az összeget visszatérítették; sőt a többségüket még premizálták is azért, mert "jó" ágazatban tevékenykedtek. Ezek többet kaptak vissza, mint amennyit befizettek! A számlát pedig a nem állami tulajdonú szolgáltatók állták. A "magyarok" adója nagy vitát kavart a szigetországban: sokan okkal kifogásolták a piactorzító hatásokat, a kivételeket és az előkészítetlenséget. A későbbi mérések ezeket az aggályokat több esetben igazolták - de majd' 3 százalékos termelékenységjavulást is kimutattak. Eközben a korszak inflációcsökkentő gazdaságpolitikája miatt a munkanélküliség nőtt, és ezt sokan - tévesen - a különadó hatásának tudták be. Ennek ellenére a szelektív különadó - ezek már csak ilyenek - még hét évig működött, és csak akkor szűnt meg, amikor az új konzervatív kormány bevezette az egységes áfát.
A merész különadóztatás azonban csak egy az akkori és a mai magyar unortodoxia számos hasonlósága között.
Le a bürokráciával!
A nagy válság után, a 30-as években szinte minden fontos makrogazdasági elmélet megkérdőjeleződött. A tudósok a nagy felfordulásban lekászálódtak az elefántcsonttoronyból - még az olyan tőrőlmetszett konzervatív közgazdászok is, mint Hayek, politikai pamfletet írtak akkoriban. A forróvérű fiatalok javaslatai azonban falakba ütköztek: a brit államapparátus ortodox szemléletén sok ötlet lendülete tört meg akkoriban. Balogh a 30-as évek közepén írt egy tanulmányt, amelyben - jogosan - azzal vádolta a kormánytisztviselőket, hogy nem veszik komolyan a német fegyverkezési kiadásokat, jóllehet ezek a nemzeti jövedelem akár 30 százalékára is rúghatnak. Felhívta a figyelmet azokra a közvetlen és közvetett eszközökre is, amelyekkel a németek a nemzeti tőkét belföldi háborús beruházásokra kényszerítik. Churchillen kívül alig akadt, aki hitt volna a magyar közgazdász számainak.
Balogh a háború idején is sokat dühöngött az apparátus gondolkodásán. Aggódott a devizatartalékok kiáramlása miatt - a business as usual szellemében még mindig érvényben voltak a békebeli normák, miközben a németek már rég más logikát követtek. Szinte minden megszólalásában gazdasági tervezést sürgetett és kötött devizagazdálkodást. Így aztán alig tíz évvel Londonba érkezése után immár a két legbefolyásosabb gazdaságpolitikai intézmény - a pénzügyminisztérium és a központi bank - apparátusával is sikerült bajszot akasztania. Ettől kezdve ádáz harcban állt az államigazgatással, "A dilettáns apoteózisa" címmel később pamfletet is írt róla.
A következő csatát a háború utáni új nemzetközi pénzügyi rendszer előkészítésekor vívta velük. Balogh - részben jogosan - nem hitt a tervezett multilaterális rendszer automatizmusaiban. Azt gondolta, ez az egész csak az amerikaiaknak lesz jó. 1944 májusában az alsóházban négyen támadták az új egyezmény koncepcióját, közülük állítólag hármat Balogh, egyet Káldor készített fel. Keynes - aki az angol tárgyaló delegáció vezetője és az új rendszer híve volt - a karzaton hangosan bosszankodott egykori védencein. "A diszkriminációmentesség doktrínája Schacht azon módszereinek az elvetésére kényszerít minket, amely iránt zsidó tanácsadói annyira odavoltak (akik, mint sok zsidó, vagy nácik, vagy kommunisták voltak a szívükben), és fogalmuk sem volt arról, hogyan jött létre a Brit Nemzetközösség, és hogyan tartható fenn" - írta Keynes akkoriban egy levelében. Világos, kikre utalhatott, hiszen mindkét magyar Németországban tanult, Balogh fiatalon éppen Schacht - a későbbi német jegybankelnök - mellett dolgozott. Az "ikrek" gazdaságpolitikai függetlenségi harca nyilván korábbi magyar kompország élményeikből és az új hazájuk iránti rajongásból fakadt. Barátaik szerint sok szempontból britebbek lettek a briteknél. Balogh később - egyébként következetesen - az európai integráció ötletét is marhaságnak tartotta. Szerinte ez leginkább csak a németeknek lehet jó, mert ők kontrollálják majd a technológiai haladást.
Tervezéssel, állami tulajdonnal a növekedésért!
Az apparátus utálatán, a különadón és a nemzeti függetlenség vágyán túl a "magyar maffia" unortodoxiájának negyedik fontos eleme a tervezés és az aktív iparpolitika iránti rajongás volt. Káldor tudományos írásokban igyekezett az ipari körzetek kialakításáról és fejlesztési támogatásáról szóló javaslatát megalapozni, Balogh vitriolos politikai cikkekben hadakozott a piaci téveszmék ellen és a tervezett iparosítás mellett. Voluntarizmusa miatt néha bakot lőtt: az 50-es évek német gazdaságpolitikai sikereinek tartósságát például csúnyán alulbecsülte. Nem illett a világképébe, hogy a háború utáni időszakban a piaci erők felszabadítása, a dereguláció sokkal eredményesebb lehet, mint az állami beavatkozás erősítése. Ebben a hitében az is megerősítette, hogy akkoriban vagy egy fél tucat fejlődő országban adott tanácsot, és mindig lenyűgözték az igazi vezérek és a politikai erő működése a hétköznapokban.
A Wilson-kormány 1964-ben nem tétlenkedett, az adórendszer mellett a gazdaságpolitikai intézményrendszert is megújította. Balogh aktív támogatásával önálló gazdasági minisztériumot hoztak létre, melynek feladata a tervezés és a gazdasági növekedés beindítása volt. A terv maga el is készült, de nem volt hosszú életű, mert Wilson - nagyrészt politikai megfontolásokból - halogatta a font leértékelését, és így a fizetésimérleg-problémák (meg a munkanélküliség megugrása) felborították a számításokat. Az új minisztérium erőfeszítései - a pénzügyminisztérium nagy megelégedésére - kudarcba fulladtak.
Balogh lelkes támogatója volt a gazdasági minisztérium alatt létrejött új reorganizációs szervezetnek is, amelynek a feladata szerinte nemcsak a vállalati válságkezelés lett volna, hanem egyes veszélyeztetett ágazatokban a kisebb cégek összeolvadásának elősegítése, és így olyan üzemméretek létrehozása, amelyek révén már nemzetközi szinten is labdába lehet rúgni. Balogh szerint ezekben a vállalatokban az államnak tulajdonosként is részt kellett volna vennie: az új szervezetbe egy nagy állami holdingot látott bele. Evvel már sokan nem értettek egyet, többek között az a tanítványa sem, aki e szervezet vezetője lett. Általában elmondható: a meglátásait mindig érdeklődéssel hallgatták a Munkáspárt vezetői és elsősorban maga Wilson, de hiperaktivitását, egymást érő beavatkozási ötleteit egyre nagyobb óvatosság fogadta. Radikális intézményi ötletei nem tudtak gyökeret ereszteni.
Mi már tudjuk, a kudarcoktól az unortodox szellem sohasem csügged el, mindig új terepet keres magának. A 60-as évek végétől Balogh érdeklődésének középpontjába - milyen ismerős ez is - energiapolitikai kérdések kerültek. ' volt az egyik első, aki megírta, hogy az északi-tengeri olajlelőhelyek felfedezése új stratégiai helyzetet teremtett Nagy-Britannia számára, és az ország vezetése politikai hibát követ el, ha ezt figyelmen kívül hagyja. A helyes megérzések és néhány vaskos hiba után ismét egy kiváló helyzetfelismerés. S mindez jó pár évvel az olajválság előtt! Balogh nagy vitát kavaró cikksorozatában jelentős állami szerepvállalást sürgetett, és olyan unortodox módszereket, melyekkel komoly állami bevételeket lehet kipasszírozni a nagy és zömében külföldi olajvállalatokból. A második Wilson-kormányban a '70-es évek közepén államminiszter lett az energiaügyi minisztériumban - ez a mi mai gyakorlatunkban államtitkárnak felel meg -, és nem is teljesen eredménytelenül harcolt ezekért a célokért. Wilson gyors lemondása után aztán ő is visszatért a tudomány világába és - Káldor Miklóssal együtt - a brit parlament felsőházába, ahol a tagság immár alanyi jogon járt neki.
*
Vajon mi történne, ha ez a két sikeres szocialista angol lord feltámadna, és besétálna holnap a gazdasági minisztériumba? Valószínűleg nagyon elégedetten hallgatnák a miniszter beszámolóját: a fogyasztás erőteljes adóztatása, újraiparosítás. Tervezőintézetek, államosítások - derék dolog! Az, hogy nálunk ma 12 szektorspecifikus különadó van érvényben, és az államháztartás bevételeinek 8 százaléka ebből származik, ráadásul kettő kivételével mindegyik adó a szolgáltatókat sújtja? Egyenesen lenyűgöző. 'k csak eggyel próbálkoztak, és a beszedett pénz a GDP csak 4 százaléka volt; mégis évekig folyt róla a vita. Parlamenti kormányzás és az államapparátus kézi vezérlése? Csak így tovább! - biccentene Lord Balogh. Az antiszemitizmus erősödése az országban? 'k ebben nőttek fel, az lenne szokatlan számukra, ha nem így lenne. Duzzadó nemzeti öntudat? Az emigrációban mindig is megmaradtak magyarnak, ez volt az egyik bájuk a brit közéletben. A jövedelempolitikában a minimálbér-emeléseket valószínűleg nagyon támogatnák, az egykulcsos adót kevésbé, mert felfelé hord, de hát nem lehet minden tökéletes. Csak akkor támadna kisebb zavar, amikor felajánlanák szaktudásukat, és elkérnék az adatokat. A miniszter tétovázását látva ez a két okos ember hamar rájönne, hogy ebben a mai magyar unortodox rendszerben, ahol elfogytak az intézményi ellensúlyok, ahol nincs kivel vitázni az államigazgatásban, és ahol a szakmai közélet lassan romokban hever, ott rájuk, virtigli unortodox közgazdászokra sincs szükség. Így hát felszedelődzködnének, udvariasan elköszönnének, és átsétálnának a Gerbeaud-ba egy kávéra.
