László Géza: Visszajátszás

Háborúink: a végtörlesztési csata

  • László Géza
  • 2014.02.10 14:01

Egotrip

Az elmúlt négy évben folyamatosan háborúztunk: fülkeforradalom, szabadságharc, Mol-csata, rezsiháború. Eleinte kommunikációs trükknek tűnt mindez, de többről van szó. A miniszterelnök azt üzeni, minden háború, és vegyük végre észre: mindenki háborúzik körülöttünk.

Úgy tűnik, nyitott fülekre talál - a világ keményebb lett, és mi is egyre gyakrabban gondolkodunk így. De a háborús logika többet követel ennél: ne kérdezz, ne töprengj, csak engem figyelj, és nem lesz baj! Orbán 2011-ben kivonta kardját, és meghirdette az országvédelmi tervet. Volt abban támadás az uzsora ellen, közmunkaprogram a lustaság ellen, alkotmányos államadósság-plafon post festa a szocialisták ellen - de a nagy dobás az év végén a devizahitelek végtörlesztésének a bejelentése volt. A kormány erről egyedül, a bankok kihagyásával hozott döntést.

De jó ötlet volt-e a bankok letámadása?

A probléma ekkor már majdnem egymillió embert érintett közvetlenül. Az adósok egyötödének legalább egyszer, 15 százalékuknak rendszeresen adódott nehézsége a fizetéssel. A kormánypártoknak politikailag is fontos volt ez a csoport, különösen a jobb jövedelmi helyzetű része. A választás óta eltelt egy év, és nem akartak tovább várni. A bankok elleni váratlan támadás mégis szinte mindenkit megdöbbentett. A reakció itthon és külföldön frenetikus volt, de a programot ennek ellenére alig fél év alatt végrehajtották. Eközben - ettől nem függetlenül, de elsősorban nem emiatt - az országot megrendítette az európai adósságválság, és majdnem fizetésképtelenné váltunk.

A váratlan támadás (surprise attack) régi taktika. Az egyik barátom tízéves korában komolyan bandaháborúzott. Hamar rájött, hogy minden duma nélkül, egyből fejre kell menni. A meglepetés és a gyorsaság, ha egy az egyben jött az ellenfél, mindig nyerő volt, még az erősebbel szemben is. Ha többen álltak vele szemben, akkor ez volt az egyetlen lehetőség a menekülésre. Csupán egyetlen kellemetlen esetre emlékezett: rosszul mérte fel a másik fél szándékait, s míg ő kivárt, a másik már ütött is. Két hónapig monoklival járkált, viszont soha többé nem tétovázott.

A váratlan támadás tehát akkor hatékony, ha gyors és kíméletlen. Az 1941-es Pearl Harbor-i katasztrófa azért volt megdöbbentő, mert soha még annyi használható információ nem gyűlt össze az ellenfélről amerikai oldalon, mint akkor. Csakhogy a veszélyek felmérésénél az amerikai tábornokok csak az ismerős lehetőségekre koncentráltak, a szokatlanokra a vészjelek ellenére sem volt forgatókönyvük. Ahogy a magyarországi bankárok is elkényelmesedtek a stadionok díszpáholyaiban. A miniszterelnök végtörlesztési bejelentése így Pearl Harborként hatott. Pedig a meglepetésszerű támadás régi fegyvere. Nemcsak a gyors harci siker motiválja, gyakran egyfajta szűrőként is használja: beüt egy nagyot, aztán megnézi, ki vagy mi marad állva, legyen szó alkotmányról, szociális intézményekről vagy az amerikai külügyminiszterről. A fontos problémákra mindig találunk majd megoldást, mondja örök radikalizmusa.

2011 szeptemberében mégis rossz döntést hozott a végtörlesztésről. Igaz, kevés esély látszott arra, hogy a bankok jelentős részt vállaljanak a károsultak terheiből, mert nagyon bíztak a szerződéseikben. Orbán okkal tartott a bírósági ügyek elhúzódásától is. Politikai ösztönei nem csalták meg a devizahitel-probléma szociális súlyával és kiterjedésével kapcsolatban sem. Ebben az ügyben ő mindig az adósok oldalán akart állni, ezért nem sokat tépelődött, inkább támadott, és támad azóta is.

A kormány ugyanakkor túlbecsülte a végtörlesztők majdani számát, és végül csak az adósok negyedének a problémáját oldotta meg; azokét, akik a legjobb helyzetben voltak. Hisz csak ők tudtak pénzt szerezni a törlesztésre. Nekik persze jó üzlet volt messze a piaci ár alatt túljutni e régi tévedésükön, de a többieken az intézkedés nem segített. A vártnál sokkal többen maradtak a rendszerben mind a mai napig.

Azt gondolom, 2011-ben egy tárgyalásos alkuban jobb megállapodást lehetett és kellett volna kötni. Volt erő a kormányoldalon is, hiszen a miniszterelnök kíméletlenségéhez a különadók és a magánnyugdíjpénztárak ügye után nem férhetett kétség. Viszont normális tárgyalás nélkül nem tudott kiderülni, milyen sok közös szempont volt a két oldalon. A kormánynak és a bankoknak is olyan egyezség lett volna jó, ami után nem kell rövid távon leírni veszteségeket, és ami a devizahitelesek szélesebb körének nyújtott volna jól ütemezett megoldást. Végül is csak a végtörlesztők harmada vett fel forinthitelt, pedig hosszú távú közös érdek lett volna e jó adósok banki forintfinanszírozása is. Érdemes lett volna különbséget tenni a devizahitelesek között, és alkalmazni a rászorultság elvét - de elsikkadt ez a szempont is.

Mindez azért nem tudott megvalósulni, mert a váratlan támadás egy csapásra megváltoztatta a játszmát, és beszűkítette a megoldás lehetőségeit. A jelzálogszerződések visszamenőleges törvényi korrekciójának ötlete nem hangzott jól, s 2012-ben bekerült az Alkotmányba egy olyan passzus is, mely szerint a magyar állam jogosult adókivetéssel megfinanszírozni, ha valamely intézkedése miatt peres úton kártérítésre kötelezik. A bankok e fenyegetések elől bunkereikbe vonultak, védekeztek. A javaslat ugyan valamivel ésszerűbb lett a parlament folyosóin, de a veszteségük így is 300 milliárdra rúgott, és a kritikus helyzetű adósok ügye sem oldódott meg. A külföldi anyabankok folytatták a magyar bankok forrásainak kivonását. Nem rogyott össze egy bank sem, de hitelportfóliójuk és tőkehelyzetük romlott, a banktulajdonosok részvényei egyre többet veszítettek az értékükből. Decemberben egy fontos részletkérdésben értelmes kompromisszum született: a devizaadósságok forintosításánál az árfolyamgát működtetéséért cserébe a bankok a bankadó csökkentését kérték. Meg is egyeztek, a kormány vállalta a fokozatos mérséklést - aztán egy év múlva a tranzakciós adó bevezetésével felrúgta ezt a megállapodást.

Az azóta történtek értelmezésében is a háború logikája segít: a bankok elleni durva kartellvád a végtörlesztés időszakára eső viselkedésük miatt valójában retorzió azért, mert nem voltak elég alázatosak, és nem finanszírozták meg rendesen a végtörlesztési programot. A normális tárgyalásos megoldásnak nyilvánvalóan része lett volna annak a megszabása is, hogyan viselkedjenek a bankok az ügyfelekkel a végtörlesztés során, miben lépjenek fel egységesen, és miben nem. A Gazdasági Versenyhivatal, a tisztességes piaci versenyt védeni hivatott állami intézmény 2013 őszén nem a piacról, hanem a kormány által teremtett nem háborús állapotról mondott véleményt. A helyzet, az érvelés, a bírság mértéke is abszurd. A Kúria minapi ítélete pedig csak a kiélezett konfliktushelyzetekben alkalmazott magyar bírói gyakorlatot követte: lenyesegette a szélsőségeket, halogatott, és közben a feleket a megegyezés felé próbálta terelni. Ez a továbbra is offenzív kormányt láthatóan nagyon bosszantja.

A 2011-es háborús taktika nem volt szerencsés. Nem véletlenül. A váratlan támadás értékelésekor szerfölött óvatos Carl von Clausewitz, a XIX. század legendás hadtörténésze is, akinek könyveit a XX. század hősei és rémei egyaránt szívesen lapozgatták. Tapasztalatai szerint többnyire túlságosan kimeríti a hadsereget, és túl sok kockázatos rögtönzéssel jár. A számla is rendre magasabb a tervezettnél. Példáiban Bonaparténak és Nagy Frigyesnek a meglepetés mellett hatalmas mázlija is volt. Akkor tehát megint a nemzet balsorsa a bűnös? Nem gondolnám. 2012-ben biztosan nem hagyott minket cserben Fortuna, hiszen nélküle nem tudtuk volna a piacról finanszírozni az országot. Sajnos a váratlan támadás miatt a devizahitelek ügyében ő sem tudott segíteni.

Neked ajánljuk