Elnöke a meghívóban azzal invitált kedvesen mindenkit közös szakmai munkára, hogy a cél a "büntetőjogi, polgárjogi, munkajogi és politikai" felelősség tisztázása. Kezdetben tehát a politikusok voltak célkeresztben, később az adósokkal együtt megtalálták a bankokat és hozzá az egyre tetszetősebb érveket. Eközben - a sok zavaró körülmény ellenére - meglepően sokat megtudtunk arról, miért volt a devizahitelekre tömeges igény, és azt is, miért kínálták örömmel a bankok ezeket a termékeket. Látjuk a válság szerepét az árfolyamok alakulásában. Az is világos, hogy nem vagyunk egyedül, hiszen a régió sok országában magas a devizahitelek aránya, bár a svájcifrank-hitelek és a rugalmasabb árfolyamrendszer miatt nálunk sokkal nagyobbak lettek az adósok terhei. A gyors megoldás reménye is hamar elszállt: 2011-2012-ben az egyoldalú kormányakció után majdnem belebukott az ország abba, hogy az adósok legjobb anyagi helyzetű egynegyedét kimentsük. A nagy zűrzavarban egy dologról beszéltünk csak keveset: miért nem akartuk vagy tudtuk megállítani ezt a folyamatot akkor, amikor a kockázatok már viszonylag jól látszottak - azaz valamikor 2005 és 2008 között?
A dolláreső hátulütői
Az egyik oka az, hogy a politika semmit sem tanult a korábbi hasonló esetekből. A 70-es években a Kádár-korszak túlfogyasztása és fokozatos eladósodása mögött a pártvezetés 1956 utáni folyamatos félelme állt - írta Kornai János. Így akarták megvásárolni a tömegek nyugalmát. Egy fontos különbség azonban jól látható. Míg az államadósság elég megfoghatatlan, hiszen csak a közgazdászok értik ezeket az adatokat, devizahitelek esetében közvetlenül kellett volna nemet mondani az embereknek. Valahogy így: eddig volt, ezután nincs, és kész. (Bár lettek volna finomabb megoldások is.)
Huszonöt éve volt is egy, a mostanihoz nagyon hasonló esetünk: akkor, amikor 1988. január elsejétől a közhangulat javítása érdekében bevezették a világútlevelet és a mindenkinek járó valutakeretet. A kormány elfelejtette az import- és a forgalmiadó-szabályokat az új helyzethez igazítani, így aztán a világ helyett legtöbben Ausztria elektronikai szaküzleteit keresték fel. Ez volt a nevezetes Gorenje-turizmus: 1988-ban háromszorosára nőtt az egynapos kiutazások száma. Nagy baj lett a dologból, mert a külkereskedelem sem teljesített jól, így már két ágon is dőlt ki a valuta az országból. Azonnal lépni kellett volna. A Politikai Bizottság döntéshozói viszont halogatták a döntést, mert a változtatásokkal "nem akarták az embereket a nyári szabadság idején megzavarni". Az 1989. április 4-i kétnapos ünnepen állítólag félmillióan lépték át az osztrák határt; vészesen fogytak a bankok valutakészletei. A kormány ősszel intézkedett, közben, aki akarta, felmarkolta a keretet. A korábban erősen pozitív idegenforgalmi mérleget sikerült negatívba fordítani. A folyamatban addig vártunk a beavatkozással, amíg a végére nem értünk. Épp, mint 2010-ben a devizahiteleknél: amikor megszüntették, már a kutya se akart ilyet felvenni. A huszonöt évvel ezelőtti és a mostani történet legfontosabb közös pontja ez: a gazdaságpolitikai halogatás.
Mindannyian halogatunk különböző tennivalókat. Ki többet, ki kevesebbet, Oblomov és Pató Pál mi vagyunk. Majd holnap megcsináljuk, mert most éppen kellemetlenebb lenne nekilátni. Nem sokkal, csak egy kicsivel. Eközben kétszer is becsapjuk magunkat: egyrészt, mert holnap sem csináljuk meg, másrészt nem számolunk azzal, mibe kerül a halogatás majd a legvégén. Így a napi kis látszatelőnyökből végül kiadós katasztrófa is összejöhet. A halogatás amúgy népbetegség lett: Kanadában állítólag 2002-ben négyszer annyian küzdöttek ilyen problémával, mint 25 évvel korábban. Van, aki szerint a halogatás oka az akaraterő hiánya, vagy talán énünk megosztottsága: amíg dúl a lelkünkben a vita, fontos ügyeink állnak. Mások szerint vágyvezérelt gondolkodásunk, a nem tervezett események lehetőségének figyelmen kívül hagyása és saját korábbi kudarcaink feldolgozatlansága a baj.
Magyarországon a bankok igazából 2003-tól kezdtek versenyezni devizahitel-termékekkel. 2004- 2005-ben szinte minden új lakossági hitel devizaalapú volt, meredeken nőtt ezek aránya a teljes hitelállományon belül is, és világos volt, hogy két éven belül nagy valószínűséggel 60-70 százalék fölé emelkedik majd. Nem lehetett nem észrevenni, hova tartunk, bár a válság valóban meglepetés volt. De ha már 2007-ben bekopogtatott, akkor azonnal lépni kellett volna. Mi azonban rendületlenül bíztunk a piac automatizmusaiban - vagy talán a magyarok Istenében. Korábbi hasonló eseteinkből pedig, szokás szerint, semmit sem tanultunk.
Közügyekben a kemény döntések halogatásának okai a kollektív cselekvés csapdáival bővülnek. A devizahiteleknél a kormányzati felelősség több szereplő között oszlott meg. A pénzügyi felügyelet (PSZÁF) feladata lett volna felismerni a lakossági devizahitelek jogi problémáit, a pénzintézetek működésére leselkedő veszélyeket. A Nemzeti Bank figyelme elsősorban a pénzügyi folyamatokra, az árakra, az árfolyamra, a kormányé a makrogazdaság egyéb vonatkozásaira és a költségvetés alakulására irányult. A végső felelősség természetesen a kormányé - de amikor jogköröket delegál, akkor ezzel mindig felelősséget is átad.
A bankok és a Bankszövetség vezetői ellenérdekeltek voltak a változtatásokkal szemben. Jól kerestek, az ügyfelek elégedettek voltak, más nem érdekelte őket. Még 2008-2009-ben is keményen ellenálltak a komolyabb nem piaci beavatkozásoknak. Eközben a hitelt felvenni akarókat sem nagyon érdekelték a kockázatok, ők - saját teherbíró képességüket gyakran túlbecsülve - olcsó hitelt akartak. Amikor a parlamenti albizottság ülésén az egyik képviselő azt mondja a volt pénzügyminiszternek, hogy "nem védtétek meg az embereket", akkor elfelejti hozzátenni, hogy kitől. Leginkább saját maguktól kellett volna megvédeni őket.
A felügyelet sokáig jelentősen alulbecsülte a kockázatokat, és semmit sem akart tenni. Nem cinikusak voltak, azt hiszem, ők sokáig tényleg nem értették a probléma lényegét. A hitelfelvevők érdekében a tájékoztatás hiányosságait igyekeztek csökkenteni, de adminisztratív fellépésre, azaz a devizahitelezés korlátozására - a hitelek megfelelő fedezettsége és a prosperáló tőkeerős bankok látványa miatt - nem láttak okot. Az érdekérvényesítő képességük is viszonylag gyenge volt, kisebb nemcsak saját jogkörüknél, de még a Bankszövetségénél is. Ha nem csal az emlékezetem, korábban egy banki érdekcsoport verette meg a felügyelet vezetőjét, és nem fordítva. 'k - miközben az MNB-vel vitatkoztak arról, mekkora a baj - végig a kormánytól várták az instrukciókat.
Az MNB munkatársai és vezetői kellő időben érzékelték a kockázatokat, de a hitelfelvevők tájékoztatása mellett nekik a fékezésre csak a devizaforrásokra képzett jegybanki tartalékok rátájának, tehát az arányuknak a megemelésével és a tartalékokra fizetett kamatok csökkentésével lett volna operatív lehetőségük. Ez önmagában nem tudta volna megállítani a folyamatot, mert a gyakorlatban a bankok az érvényes számviteli szabályok mellett viszonylag könynyen megkerülhették volna az intézkedést. De 2003 után folyamatosan jelezték a gondokat a felügyeletnek és a kormánynak; a 2006. áprilisi pénzügyi stabilizációs jelentésben a kockázatok elemzése mellett részletes feladatlista volt a különböző intézmények számára a lehetséges lépésekről. A legfontosabb feladatok - pénzügyminisztériumi támogatással - a felügyeletre hárultak volna: a fedezetlen árfolyam-kockázatú devizahitelek devizanemenkénti vagy akár teljes betiltása, vagy először csak hitellimitek meghatározása, esetleg a túlzottan rövid banki finanszírozási források és a nyitott pozíciók korlátozása. Magasabb tőkekövetelményeket is meg lehetett volna határozni a devizahitelek után, és a fedezetlen devizahitelezés szigorúbb ellenőrzésére is lett volna igény és lehetőség.
Utólag tudjuk: ezek valamilyen kevercse jelentősen lassította volna a káros folyamatokat. És bár az MNB volt a legkezdeményezőbb szereplő, s a tájékoztatásban aktív szerepet vállalt, az egyoldalú operatív lépést ő is halogatta. A felügyeletre és a kormányra vártak.
A kormány és a miniszterelnök 2008-ig passzív volt, pedig az utóbbi - egy 2005-ös levél alapján - tisztában volt a kockázatok természetével. Nem szívesen mondtak volna le a devizahitelek kedvező hatásairól, az újlakás-építésekről, a növekvő fogyasztási és beruházási keresletről. A piacra akarták bízni a megoldást, no meg az MNB-re és a felügyeletre. Azt gondolták, ha mindenképp lépni kell, akkor vigye el most az MNB a balhét, hiszen az ő térfelén pattog a labda. "Nem kaptunk hivatalos megkeresést" - mondta 2005 pénzügyminisztere az albizottsági meghallgatáson. Utóda is fontosnak tartotta elmondani, hogy a svájcifrank-hitelek ügyében nem érkezett hozzájuk érdemi javaslat az MNB-től és a felügyelettől. Hm. A válság kitörése után is kivártak, mert bíztak a gyors piaci korrekcióban. Csak 2008 őszén kezdődtek el a három szereplő között - részben külső noszogatásra - a komolyabb gazdaságpolitikai egyeztetések.
Egy hős kéne nékem, sőt több
Vannak, akik szerint nem voltak hatékony eszközök a folyamat lassítására. Ez nem igaz: csak fájdalommentes eszközök nem voltak. Nem volt egyértelmű felelőse a rendszerszintű kockázatoknak, és nem voltak olyan szabályozott mechanizmusok sem, amelyek ilyen felelős hiányában kezelni tudták volna a stabilitási kockázatok elszabadulását. A Pénzügyi Stabilitási Bizottság, amit még 2004-ben európai mintára a PM, az MNB és a felügyelet a "pénzügyi közvetítőrendszer stabilitásának biztosítása érdekében" hozott létre, konzultatív testületnek indult, és sajnos az is maradt. Nem is hallottunk róla, pedig a sok felsorolt feladata közt szerepelt a pénzügyi közvetítőrendszert fenyegető válsághelyzetek elemzése és az erről szóló tájékoztatás is. Lehetőségük volt közleményeket is kiadni, de 2008-ig még ezzel a jogukkal sem éltek. A régi történet ez: a szabályozó létrehoz egy jó intézményt, amit aztán ímmel-ámmal működtetnek a résztvevők. 2010-ben Pénzügyi Stabilitási Tanács lett belőle, erősebb jogkörökkel, legfelsőbb szintű képviselettel, de akkor már a csőd szélén álltunk.
A devizahitelek ügyében ugyanakkor nem a hiányzó hős problémájával állunk szemben: egyenként mind elvéreztek volna. Csak az együttes beavatkozás hozott volna eredményt, már csak azért is, mert a bátor egyedüli kiállás a fenti intézmények bármelyik vezetőjének, beleértve a kormányt is, személyesen is sokba került volna. Jobb esetben hülyének, rosz-szabb esetben bűnbaknak állították volna be azt, aki egymagában a nyilvánosság elé állt volna a szigorítással; már másnap lakása előtt tüntettek volna a hoppon maradt igénylők. Nyilván az efféle személyes kockázatok is szerepet játszottak abban, hogy halogatták a közbelépést, és inkább egymásra mutogattak. Az albizottság előtt elhangzó kifogásaik csak részigazságok: kié jobban, kié kevésbé az. Egy biztos: nem mérték fel együtt a halogatás tragikus következményeit. A válság kirobbanása után is csak évek alatt sikerült összehozni az összehangolt fellépés jó kormányzati mechanizmusát.
A politikusok nem tanultak a múltból, és nem tudtak felülemelkedni a jelen politikai és gazdasági viharain. De téved az is, aki azt hiszi, hogy a központosítás és a szervezeti összeolvadások önmagukban megoldják ezeket a problémákat. A Politikai Bizottság 1988-89-es tétovázása szomorú példája az erősen központosított gazdaságpolitika kártékony halogató magatartásának.
