László Géza

A termelés mítosza

Publicisztika

"A termelés mítosza ma Magyarországon egy kis ideológiai fejezet a függetlenségi harc nagy eposzában. A szolgáltatások verbális leértékelése mellett az újraiparosítás víziója távlatokat akar nyitni a magyar vállalkozások előtt, és ezzel a gazdasági függetlenség alapjait véli megteremteni."

"...Európában az elmúlt tíz évben kialakult egy gondolat, ami szerintem tévképzet, és arról szólt, hogy az ipari termelés helyett a szolgáltató szektor fogja átvenni az európai gazdaságnak a vezető szerepét. Mi három évvel ezelőtt azt mondtuk, hogy ez egy félreértés. Magyarországnak az ipari termelést kell elsősorban fejlesztenie. Fontos a szolgáltatás, senki nem becsüli azt le, ott is lehet szép pénzt csinálni, ott is lehet sok munkahelyet létrehozni, de ha nincs termelés, akkor nincs kinek szolgáltatni. Következésképpen Magyarországból mi egy termelési központot akarunk létrehozni" - mondta a miniszterelnök tavaly egy ipari üzem avatásán, és ismételte meg ezt a gondolatot a múlt héten a kamara konferenciáján. Nincs egyedül ezzel a véleménnyel, sok ember gondolja úgy, hogy az ipari termelés mindennél fontosabb a gazdaságban, ha az hasít, akkor nem történhet nagy baj velünk.

Csakhogy a laikus gondolkodás téved. A szolgáltatások súlya a gazdasági fejlődéssel nő, s a szolgáltató szektor nélkül nem működik sem a modern ipar, sem a mezőgazdaság. Mégsem lepődhetünk meg e régi tétel felbukkanásán, hiszen a válság kitörése óta a közgondolkodás három műszakban gyártja a gazdasági mítoszokat az új apokalipszisről, titkos összeesküvésekről, bűnbakokról és áldozatokról. Zavaros időkben már csak így megy ez: ilyenkor az elbizonytalanodó embereket az egyszerű és tetszetős világmagyarázatok könnyen befolyásuk alá vonják. A népszerűségre vágyó politikusok pedig nem tesznek mást, csak félretolják az apparátus tétova szakmai ötleteit, lehajolnak, és felveszik azokat a laikus gondolatokat, amelyek a saját céljaikhoz a legjobban passzolnak. A harmincas-negyvenes évek tapasztalatai alapján Ernst Cassirer ezek hatásosságáról azt írta: "A politikai mítosz olyan, mint a kígyó, amely megbénítja áldozatait, mielőtt megtámadná őket." S valljuk be, ezek közül a termelés mítosza még nem is a legveszélyesebb fajta a politika terráriumában.

Vas és acél és brand

A miniszterelnök a múlt héten hangsúlyozta: az "Európai Unióban a teljes európai nemzeti össztermékhez való hozzájárulása az iparnak 15 százalék, Magyarországon 23 százalék. A harmadik helyen vagyunk Európában: előttünk egy orrhosszal a csehek és egy tyúklépéssel a németek vannak", 26 és 24 százalékkal. A beszédben 2018-ra egyértelműen megcélozta az első helyet az ipari termelés GDP-hez való hozzájárulásában. Pedig már a mostani magas arányt sem kell feltétlenül ünnepelni: részben épp viszonylagos fejletlenségünk következménye ez az adat. Az alacsonyabb költségek, a lazább szabályok és a különböző kedvezmények miatt az elmúlt évtizedekben Európán belül is a felemelkedő országokhoz települt a feldolgozóipar jelentős része. Az összehasonlító táblázatokban emiatt tömörülnek a hozzánk hasonló nemzetek az élbolyban: Csehország régóta megelőz minket, a szlovákok, a szlovénok, a lengyelek, a románok velünk egy bolyban mozogtak, és gyakran változott, épp ki került fel közülünk a dobogóra. Ez azonban nem annyira érdem, inkább csak állapot.

Az iparosítás tervét mérlegelve nem árt a régió gazdaságainak egyik fontos problémájára felhívni a figyelmet: a gyorsan betelepült üzemek gyakran elszigetelten, enklávészerűen működnek. Magyarországra ez kiváltképp igaz: 2010-ben háromszor akkora volt nálunk a multinacionális cégek ipari termelékenysége, mint a magyar tulajdonú, általában kicsi és közepes méretű cégeké. A régiós átlag kettő körüli, ami mély magyar szakadékra utal. Ez sok kockázatot rejt, és egyik velejárója sajnos az is, hogy az iparunk fajlagosan kevesebb embert foglalkoztat. Ennek a különbségnek a csökkentése sokkal fontosabb lenne, mint az az ominózus aranyérem.

Az ipari termelés felsőbbrendűségének tétele akkor is sántít, ha a termékek felől indul a gondolkodás. Napjainkban valamely kedvelt fogyasztási cikk esetén a márka nem materiális értéke akár az ár háromnegyedét is meghaladhatja. A jó infrastruktúra, a marketing, a fogyasztók kiszolgálása megkerülhetetlen az eladáshoz. Ha "nincs termelés, akkor nincs kinek szolgáltatni"? Hm. Termelhetünk mi bármit, ha nem tudjuk csomagolni, kommunikálni, eladni, mert nem értünk az ehhez szükséges szolgáltatásokhoz. Azoknak a magyarországi termelőknek, akik a világban maguk keresik a termékeik piacát, az egyik legnagyobb problémájuk éppen e hazai piaci szolgáltatások gyenge színvonala.

Aztán van a termelés fetisizálásában valami macsó dolog is, valahogy így: a marketing vagy a humán szakmák nőiesek, az igazi férfi, az termel. Pedig politikusaink maguk is egy nem termelő szakmában dolgoznak főmunkaidőben: elvileg közszolgáltatást nyújtanak nekünk. És nem kell szerénykedni, a kormánypárt épp a marketing- és a médiaszolgáltatások eszközeivel tarol. A rezsicsökkentés hátborzongató kampánya médiaszakmailag nagyon ütős volt, a Bajnai Gordont gyalázó kommunikációs program innovativitásáról nem is beszélve. Ezeket az erőforrásokat és ezt a kreativitást én mondjuk szívesebben látnám az egészségügy vagy az oktatás területén, de magamra vessek ezért.

Nem is olyan ostobák

A termelés mítosza miniszterelnökünk meglepően sok döntésében szerepet játszik, még a sokat emlegetett paksi húzásában is: nincs elég saját energiahordozónk, nincs elég olaj, gáz, drága a szél, víz, nosza, akkor termeljünk áramot atommal. Ráadásul az üzem felépítéséből, majd az üzemeltetéséből más iparágak is profitálhatnak. A "melyik szakma termel valódi értéket" vitában azonban egyelőre nem az atomlobbi, de még csak nem is az ipar hívei, hanem a mezőgazdasági szakemberek tűnnek a legöntudatosabbnak. Pár éve egy vacsorán az egyikük azt fejtegette - miután távközlési múltamat megtudta -, hogy kizárólag a mezőgazdaság termel értéket, ez visz előre, a többi ágazat csak újraosztja ezt bonyolultan és fölöslegesen - és ne dőljek be az 5 százalék körüli (azóta még kisebb) GDP-részaránynak. Mintha egy 18. századi fiziokrata született volna mellettem újra, két pohár bor után! Amúgy erre az érvre a válasz is legalább 250 éve létezik már: Adam Smith a munkamegosztásban látta a gazdasági fejlődés motorját. Ez az, ami növeli a társadalom jólétét, nem egy-egy kiválasztott ágazat voluntarista erőltetése. S bár Smith hazájában még a mezőgazdaságban látta a legjobban megtérülő befektetéseket, a munkamegosztás és a termelékenység javítása szempontjából az iparban sokkal több lehetőséget ismert fel. A szolgáltatási szektor későbbi szerepét pedig - ne hibáztassuk ezért - még ő sem sejtette. Az ipar vagy a mezőgazdaság fejlesztésére vonatkozó népszerű javaslatok tekintetében viszont annál érvényesebb a véleménye: e laikus nézetek bizonyos csoportok magánérdekeiből és előítéleteiből fakadnak. Ezekből aztán - írja nagy gazdasági művének bevezetésében - politikai gazdaságtani elméletek származnak, amelyek nemcsak a művelt emberek, hanem a fejedelmek és az állam döntéseit is befolyásolják.

Egy biztos, a szolgáltató szektor jelentősége az elmúlt évtizedekben folyamatosan nőtt, és ma az OECD-országok többségében a hozzájárulása meghaladja a GDP kétharmadát. E szektor szerepe a foglalkoztatásban is döntő jelentőségű: a feldolgozóiparból a verseny és a termelékenység növekedése miatt kieső munkaerőt az évek során többnyire ez szívja fel. Mesterséges eszközökkel ezt akadályozni nehéz, ámde értelmetlen vállalkozás lenne.

Eközben az értékteremtés folyamata, a munkamegosztás is sokat változott az idők folyamán. A távközlési szektorban a 80-as években több technológia jutott el olyan fejlettségi szintre, amely már széles körben jelentős változásokkal kecsegtetett. Ezzel egy időben a szolgáltató vállalatoktól a gyártókhoz került a technológia mélyebb ismerete, a kutatás-fejlesztés és az innováció zöme, míg az ügyfelek kiszolgálásának bonyolultsága csökkent. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a szolgáltató vállalatokban megszűnt az innováció, itt elsősorban a felhasználás és a kiszolgálás megkönnyítése irányába mozdult el a kreativitás. A piac eközben liberalizálódott, s az egyszerűsödéssel együtt mindez korábban elképzelhetetlen mennyiségű tőke beáramlásához és komoly fejlesztésekhez vezetett, ami azután felforgatta a gazdaság és benne a termelő szféra egész működését. Ugyanakkor a távközlés jól mutatja, hogy egyes szolgáltatások eszközigényessége és termelékenysége ugrásszerűen nőhet, egyre nagyobb részük válik áruvá, kerül be a nemzetközi kereskedelembe, és viselkedik úgy, mintha épp a feldolgozóipar egyik ága lenne.

A termelés mítosza annak idején vörös fonalként húzódott végig a tervgazdaság történetén: a nehézipar volt a favorit, a könnyűipar felzárkózott. Mostanában Magyarországon nemcsak e mítosz, hanem az ötven évvel ezelőtti régi iparpolitika is kísért, ahol a győzteseket előre kihirdetik, ahol egyre több területen a verseny helyett a közvetlen állami beavatkozás és a protekcionizmus a meghatározó. Ez azonban elkényelmesíti a nyerteseket, ezért újabb és újabb paternalista gesztusokat kell nekik tenni. Eközben az olyan alapvető problémákra, mint az üzleti környezet drámai romlása vagy az ügyes mérnökök, technikusok elvándorlása és képzésük nehézségei, egyelőre nincs jó válaszunk. Én elsősorban otthoni munkahely-teremtési okokat látok az unióban egyre többet hangoztatott újraiparosítás jelszava mögött is. A termelés kiszervezése komoly feszültségeket generált a fejlettebb országok munkaerőpiacán, erre próbál a politika válaszolni. Ugyanakkor az uniós szövegek sokkal korszerűbb iparpolitikai gondolkodást mutatnak: a környezettudatosság, az innováció, a piaci ösztönzők, a versenyképesség fogalmaival érvelnek, és nem a régi, extenzív iparosítás programjainak nyelvén.

A termelés mítosza ma Magyarországon egy kis ideológiai fejezet a függetlenségi harc nagy eposzában. A szolgáltatások verbális leértékelése mellett az újraiparosítás víziója távlatokat akar nyitni a magyar vállalkozások előtt, és ezzel a gazdasági függetlenség alapjait véli megteremteni. Ám ez illúzió: a nemzetközi mozgásterünk szűk, ráadásul semmivel sem lesz könnyebb eladni a hazai gyártású ipari termékeket, mint a szolgáltatásokat. S a politika is tulajdonképpen így van ezzel: mindennek örül, ami betéved hozzánk, és működni kezd. A miniszterelnök két éve még nagyon határozott volt: "A kormány 2010-ben lezárta a vitát arról, hogy Magyarország termelési központtá vagy pénzügyi szolgáltató központtá váljon. A válság utáni világra akkor leszünk felkészülve, ha termelési központtá válunk." Aztán a legutóbbi kínai út eredménye egy nagyobb kínai tulajdonú szolgáltatási központ idetelepítése lett, s nem sokkal ezután egy másik multinál avatott idehaza a miniszterelnök valami hasonlót. Úgy tűnt, egy mítosszal pár hónapra szegényebbek, cserébe viszont két befektetéssel gazdagabbak lettünk. Én néhány ilyen üzletet még szívesen elfogadnék, és a politika helyében nem erőltetném azt az első helyet.

Neked ajánljuk