A pénzügyminiszter az egyoldalú moratórium bejelentése előtt azért még felhívta amerikai kollégáját, aztán gyorsan elindult a repülőtérre. A washingtoni találkozó rövidre sikerült: Donald Regan az elnökkel épp Camp Davidbe tartott, de kifelé menet még visszaszólt: „Hey, you really have a problem!” Jesús Silva Herzog válasza állítólag ez volt: „No, Mr. Secretary, we both have a problem.”
Így kezdődött a „mexikói hétvége”. A délutáni formális tárgyaláson Mexikó bemutatta az ország likviditási helyzetét és a konkrét pénzigényüket. A felek lépésről lépésre közeledtek a megoldás felé, ami gyors nemzetközi áthidaló hitelt, élelmiszerimport-finanszírozást és olajszállítási előfinanszírozást tartalmazott. A hosszabb szünetekben Silva Herzog a nagy hitelező bankokkal beszélt, s megegyeztek egy tanácsadó testület felállításáról. Csakhogy az amerikai hatóságok komoly árat szabtak az olajszállítások előfinanszírozásának, amit a mexikóiak sehogy sem akartak elfogadni. A tárgyalás megrekedt. Amikor felhívták, Lopez Portillo elnök állítólag azt mondta: „Akkor boruljon lángba Róma, és talán holnap már más lesz a világ.” A mexikóiak felálltak, szedelőzködtek, indultak a repülőtérre. Aztán a Treasury Departmentből jött egy hívás, hogy elfogadják az utolsó kompromisszumos javaslatot. A felek gyorsan visszaültek az asztalhoz, és vasárnap meg is egyeztek. A következő napokban – írja Silva Herzog – a gyorshitelből betömködték a lukakat, majd augusztus 20-án a Fed, az amerikai jegybank épületében mintegy 200 résztvevővel megkezdődött a tárgyalás, aminek konklúziója az aktuális törlesztések 90 napos átütemezése volt. Ezt még aznap bejelentették a sajtónak. S bár kínosan kerülték a moratórium szót, amikor a hírek másnap megjelentek, az amerikai bankok árfolyama beszakadt. A pillanatnyi helyzetet ugyan kezelték, de a válság hamarosan átterjedt más országokra is, és vagy tíz évig eltartott.
A mexikói végjáték 1982-ben egyetlen, inkább sűrű, mint bonyolult hétig tartott. A mi görög krízisünk is hasonló kritikus ponthoz érkezett. Áprilisban lesöpörték a padlást a helyi önkormányzatoknál, így még ki tudták fizetni a nyugdíjakat és a béreket. Májusban azonban kevés a forrás az újabb kifizetésekre. (Bár Darvas Zsolt felhívta a figyelmet arra, hogy elég magas a görög pénzügyi eszközök szintje.) Az esedékes 7,2 milliárd eurós hitellehívást viszont ahhoz kötik az európai pénzügyminiszterek, hogy Athén mutassa be és fogadtassa el részletes reformprogramját. Csakhogy ezen a téren nem sikerült előrehaladni. Az elmúlt napok fejleménye, hogy az eddigi fő tárgyalót, Varufakisz pénzügyminisztert, akit egyre nehezebben fogadtak el a másik oldalon, váratlanul hátravonta a miniszterelnök. A technikát jól ismerjük, hiszen a 2011-es EU–IMF-tárgyalások vezetőjének személyével Orbán Viktor is taktikázott, leginkább időnyerés céljából. A hírekben természetesen mindenki felfelé bukott, Ciprasz minisztere is.
A mexikói hétvégéről később még az amerikai elemzők is elismerték, hogy hatóságaikat súlyos rövidlátás sújtotta: azt hitték, a szokásos áthidaló megoldások és a nemzetközi gazdasági környezet javulása megoldja majd a problémákat. Az unió ennél jóval körültekintőbb és puhább volt 2010-ben és 2012-ben. Jelentős mennyiségű adósságot engedett el – ennek az ízét Mexikó csak a Brady-tervvel ismerhette meg úgy nyolc évvel a válság után.
A GDP-arányos havi adósságszolgálat is harmada csak az egykori mexikóinak, pedig az adósság szintje a kétszeresére rúg, és a görög bankrendszert ráadásul folyamatosan támogatja az EKB a tőkekiáramlás miatt. Ma 80 százalékban már az EKB és az IMF felé tartoznak, ami sokkal kisebb kockázatot jelent, mint amikor a nem fizetés a bankrendszer összeomlásával fenyegetett.
Varufakisz az elmúlt három hónapban kitartóan azt ismételgette, hogy a reformoktól elvárt megszorítások sokkal rosszabb helyzetbe hozzák az országot, mint egy kíméletes program tenné. Szerinte amikor az uniós tárgyalók a 2020-as ideális, mondjuk 120 százalékos adósság/GDP rátából fejtik vissza a szükséges lépéseket, akkor óhatatlanul olyan elsődleges költségvetési többleteket írnak elő Görögország számára, hogy az aláássa a növekedést, és ezzel tovább rontja a költségvetés helyzetét is. Ebben akár igaza is lehet, az ilyen ökölszabályok már a 80-as években sok bajt csináltak. Ugyanakkor a görög pénzügyminiszter pontosan tudja: ezekre a számszerű célokra azért van szükség, mert mérhetővé kell tenni a görögök teljesítményét, akik teljesen elvesztették a hitelességüket a megállapodások betartásával kapcsolatban. Ráadásul most olyan kormányt választottak, amely az addigi kormányzati erőfeszítéseket jószerivel hazaárulássá minősítette le.
Az uniós tárgyalóknak hamar elegük lett Varufakisz kioktató stílusából is, médiaszerepléseiből, a fotóból, ahol Racionális konfliktus című könyvével pózol. Róla mindig elmondják, hogy tudós közgazdász, de azt kevesen teszik hozzá, hogy a játékelmélet és a társadalmi konfliktusok modellezésének szakértője. Amikor a megszorítás közgazdaságtanáról oktatja ki a partnereit, vagy éppen a játékelmélet fogalmával visszafejtésnek (backward induction) nevezi az EU logikáját, akkor azt üzeni nekik: látom, mit csináltok, jobban is, mint ti. Varufakisz mindvégig úgy viselkedett, mint az egyik játékelméleti tantörténetben, a texasi autós párbajban az a fél, aki egy percre sem akar kiesni az elrettentő szerepből: az unió rántsa félre a kormányt, ne ő. Tudta, hogy nemcsak a görögöknek érdeke a grexit elkerülése, hanem az EU-nak is, már csak az a kérdés, ki enged.
A gazdasági helyzetértékelésben nincs nagy különbség a felek között: az adó- és nyugdíjrendszer, az apparátus működése, a piaci verseny és az egyenlőtlenség megítélésében is egyetértenek – írta Varufakisz néhány napja. De a program tekintetében – ha jól értem – semmit sem közeledtek az álláspontok. Egy ilyen tárgyalás a gyakorlatban az elvi kérdések és a gyakorlati problémák között mozog, a felek mindkét pályán megegyezéseket kötnek, és lépésről lépésre csökkentik a nyitott konfliktusok számát. A miniszter ehhez a praktikus folyamathoz, úgy tűnik, keveset tett hozzá. Lehet ügyesen lavírozni a szempontok között, de ha valaki állandóan visszatér a kiinduló állapothoz, és felrúgja a kis megegyezéseket, akkor elveszíti a hitelességét.
Nem illik a másik józanságát sem kétségbe vonni. Amikor Varufakisz azt nyilatkozta, hogy mindenki utálja őt, de őt ez csöppet sem zavarja, akkor valójában lehülyézte az EU tárgyalóit, hiszen ezzel azt mondta: csak az érzelmeik vezetik őket. A nagy fenyegetéseknek sincs sok értelme ilyenkor. Ritkán szoktak öngyilkosságot elkövetni azok, akik egy párkapcsolatban ilyesmivel fenyegetőznek, viszont sokkal rosszabb pozícióból indulnak másnap reggel. Moratóriummal ijesztgetni nem célszerű, ha mindkét fél tudja, hogy ez kölcsönösen katasztrofális kimenetelű. A választások óta ez érthető módon lekerült a görög napirendről, ahogy a mi miniszterelnökünk is lemondott erről 2011 szeptemberében. Aznap mondta ezt ki a parlamenti vitában, amikor bejelentette, hogy szabadulni akar az IMF-től, és amikor meghirdette a végtörlesztési menetelést. Mindenesetre kíváncsi vagyok, hogyan keverednek ki ebből a miénknél is nehezebb helyzetből a hozzá hasonló politikai filozófiával startoló görög vezetők. Veszélyes pozícióba navigálták magukat az ígéreteikkel, puskaporos a hangulat, a lejáratok rövidek – és azt Mexikó esete is jól illusztrálja, milyen gyorsan kopnak el ilyenkor a politikusok.
