Mélyi József

1955 májusának végén is változékony és bizonytalan volt az időjárás, jöttek-mentek a záporok és zivatarok, nem volt még igazán meleg.

Az elmúlt két évtizedben az egész világon jól érzékelhetően nőtt a sportolókról készített szobrok száma, ezzel párhuzamosan pedig – ha adni lehet a közvélekedésre – félreismerhetetlenül csökkent a szobrok esztétikai értéke.

Talán már csak a mainál is reménytelenebb magyar időket megélt aggastyánok emlékeznek rá, mikor is volt hazánk legutóbb a Balkán Játékok résztvevője.

Aki a 60-as, 70-es vagy 80-as éveket Magyarországon élte meg, bizonyosan fel tud idézni magában egy akkori történetet, ami a szendvicshez kapcsolódik.

A kerékpársportban sokszor minden csak az időzítésen múlik. Tudta ezt Holló Sándor is, aki Hegyeshalom belterületén, a Vörös Lendület TSZ vendéglátó-helyiségének kapualjában várta, hogy az 1953-as Budapest–Bécs–Budapest-verseny élbolya elhaladjon előtte.

Apám sokszor elmesélte, milyen érzés volt, amikor először megszólalt a házukban a rádió. 1927-ben a kis zalai faluban ez volt az első készülék, és Mayer kántortanítóékhoz eljött Széchenyi grófnő is, hogy belehallgasson az adásba.

Nehéz megtippelni, ki mennyit nyert ezzel a világbajnoksággal. Vajon a most rivaldafényben fürdőző politikusoknak hajt-e hasznot a közeljövőben a siker?

„…ha a Napot és a csillagokat ezer évvel korábban pillantotta volna meg a Földről, valószínűleg egy dinasztia alapítója vált volna belőle – így azonban csupán világbajnok lett.” (Ödön von Horváth: A jólelkű birkózóról)

Baszkföldön a baszkok büszkék hagyományos baszk sportjaikra. Vannak közismertek, mint a pelota vagy a rönkfűrészelés, de akadnak kevésbé elterjedtek, mint a versenykaszálás (45 perc alatt ki vág le több füvet), az üllőemelés, vagy a leggyakrabban csapatban űzött kétágú favillás földforgatás. Mindezeket azonban jócskán háttérbe szorítja a leghagyományosabb és legbaszkabb sport, a kőemelés, vagyis a harri-jasotzea.

Valamennyi játékosnak helyén volt a szíve, óriásit küzdöttek a fiúk, győzelmükkel történelmet írtak – ha a sportszerető hazafi a nemzeti tévécsatornán követte a kosárlabda-Európa-bajnokság magyar szempontból legfontosabb csoportmérkőzéseit, akkor ifjabb Knézy Jenő közvetítéséből a csehek és a románok elleni győzelem után leginkább ezek a gyakran ismételt fordulatok csengtek vissza a fülében; a megalapozott sportteljesítmény iránti elismerés a képernyőn is túlcsorduló nemzeti érzésben öltött cseppfolyós formát.