Gyász

A titán árnyéka

Wichmann Tamás (1948–2020)

  • Mélyi József
  • 2020.03.20 12:02

Nekrológ

Minden korszaknak megvannak a maga titánjai. Egy letűnt kor legendái, akikhez hasonlóak ma már nem léteznek: őserejűek és szabadok. A mai profán világban gyakran a régi, egyre inkább láthatatlanná váló sportolóistenek és -királyok töltik be ezt a szerepet.

Wichmann Tamás olyan titán volt, akit különös módon mindenki láthatott: idősebb korában mint egy jelenés, úgy ballagott lassan végig egy-egy erzsébetvárosi utcán vagy sörözgetett a barátaival Kisorosziban, a szigetcsúcson. De már sportolói feltűnésétől, a hatvanas évek közepétől ő volt az, aki mindig látható volt: jól felismerhető, hatalmas termete, kerek arca, bajusza először az újságokban, azután gyakran a tévében bukkant fel. Amikor már az egész ország ismerte, életének leggyakoribb helyszínei mellett elhaladva mindenki őt kereshette a tekintetével: ha a Margit-szigetnél a Dunán egy csapatnyi kenus húzott el, a partról sokan biztosan odapillantottak, vajon ott van-e közöttük ő is, vagy később, ha épp nyitva volt a Kazinczy utcai kocsma ajtaja, a füstön át elnéztek a pultig, vajon tényleg ő áll-e ott.

Egy generáció titánjairól nehéz elmagyarázni a fiatalabbaknak, mekkora legendákról van szó. Talán elég az hozzá, hogy Wichmannt szinte mindig is Kenukirálynak hívták, s mint egy uralkodó esetében ez szokás, még legnagyobb ellenfeleinek nevei – Patzaichiné, Ljubeké – is megmaradtak az emlékezetben; 1987-ben alapított kocsmája pedig rövid idő után már nem is az eredeti Szent Jupát volt, hanem „a Wichmann”.

 

*

Wichmann legendáját számos mesemotívum szövi át. Nagyon mélyről érkezik, egy XI. kerületi bérház házmesterlakásából. Gyerekkorában elüti egy rendőrautó, a baleset után a láb­izmai elsorvadnak, hosszú ideig az is bizonytalan, tud-e majd újra járni. De mint egy filmbeli hős, szívós akarattal felépül, és céltudatos edzésekkel megerősödik. Rettenetes ereje remek ritmusérzékkel párosul, óraműszerűen hozza a percenkénti 60-as csapásszámot. Tizenhét évesen már ő lesz a világverő reménység, mert épp az idősebb, minden hájjal megkent kenusok specialitásának tartott leghosszabb távon nyer bajnokságot. Egy évvel később már felnőtt-világbajnokságon ezüst­érmes, első Európa-bajnoki aranyát 1967-ben nyeri kettesben, Petrikovics Gyulával.

A legendák kialakulásához szervesen hozzátartoznak a nagy csalódások és a nagy visszatérések is. A mexikói olimpián szoros párharc után Tatai Tibor indulhat helyette egyesben – meg is nyeri a számot –, a párosban Wichmann-nak (és Petrikovics „Apó”-nak) ezüst jut. Nem veszti kedvét, a következő években sorra nyeri a világ- és Európa-bajnoki címeket. Azután a várakozásoktól elmaradva a müncheni olimpián ezer méteren egyesben ismét a második helyre szorul. Az orosz származású – egészen pontosan: lipován – román versenyző, Ivan Patzaichin a reményfutamból jut tovább, ahol erődemonstrációként majd’ húsz másodperccel jobb időt megy, mint az előfutamban Wichmann; a döntőben pedig simán, két és fél hajóval nyer. Meglehet, az is nagy teher volt a számára, hogy a szállása közvetlenül a palesztin terrorakció áldozatául esett izraeli sportolóké mellett volt, és úgyszólván élőben nézte végig a 12 sporttárs meggyilkolását.

München után sokan már leírják. De az Öreg – mert 25 éves kora körül már ráragad ez a becenév – visszatér, 1974-ben Mexikóban 10 000 méteren győz. 1976-ban azonban Montréalban, a magyar csapat számos esélyeséhez hasonlóan csalódást kelt, csak a bronz­érem jut neki. És megint nem adja fel, 1977-ben és 1979-ben is aranyérmeket nyer a világversenyeken. E két év között még a fair play-díjat is megkapja, mert önzetlenül segíti felkészülni egyik legnagyobb vetélytársát, Matija Ljubeket – a jugoszláv sportoló konkrétan náluk lakott –, aki aztán a belgrádi, hazai pályán le is győzi őt.

Ha mesebeli lenne a történet, akkor nyilván itt következne a tetőpont, ahogy ez a nagy magyar olimpikonok sorsában ekkor már meg volt írva: Balczó András számtalan világbajnoki arany után utolsó olimpiáján ért fel a csúcsra, Földi Imre súlyemelésben két ezüst után nyert aranyat, Polyák Imre birkózásban háromszor lett második, hogy negyedszerre aztán mindenkit legyőzzön. Wichmannt az 1980-as olimpia előtt az esélyesség terhe mellett talán ezek az utolsó esélyt megragadó történetek is nyomasztották. Moszkvában azután egyesben 500 méteren negyedik lett, 1000 méteren pedig, ahol a magyar szurkolók egyértelműen az első helyre várták, a döntőben táv közben, amikor már látta, hogy az első helyre nincs esélye, feladta a versenyt, és komótosan utolsóként evezett be a célba. Csúcspont helyett a legmélyebbre zuhant. Nem azért, mert 1967 óta először fordult elő, hogy világversenyen nem szerzett érmet, hanem mert a mesék íratlan szabálykönyvéből megszegte az egyik legfontosabbat: a hős ezúttal nem küzdött utolsó leheletéig. Hajóhiba, technikai nehézségek, lelki összeomlás, felkészülési hiányosságok – a kudarc okát maga Wichmann kutatta a leghosszabban és a legalaposabban, de a közvélemény emlékezetében mindenekelőtt a „letaglózó és tragikus olimpiai sokk” maradt meg.

De nem véletlenül mondja azt ebben az időben egy interjúban, hogy „jószándékkal soha nem hagyok fel a vízen járással”. 1981-ben Nottinghamben megint világbajnok lesz
10 000 méteren, s a következő évben Belgrádban ismétel, mégpedig úgy, hogy a felkészülés során 20 kiló felesleget ad le. Azután lassan mégis véget ér a pálya, végül összesen 37 magyar bajnoki arannyal, 9 világbajnoki címmel. Edzőként próbálkozik, de második életét eredetileg tanult szakácsszakmájára támaszkodva a vendéglátásban kezdi el. A Kazinczy utcai Wichmann-kocsma a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján már a legjobb alternatív éjjeli menedékek egyike, a törzsvendégek között számos színésznövendékkel, és persze a vendéglátóval, a főző, gitározó, éneklő Wichmann-nal, aki éjfélkor is képes megszánni a betérőket egy-egy frissen sütött rántott szelettel vagy sült krumplival. A hely a következő évtizedekben is folyamatosan megmaradt, miközben körülötte a környék lassan bulinegyeddé vált; a színinövendékek helyét a titkos tippekre vágyó külföldi turisták foglalták el, és amikor 2018-ban bezárt a kocsma, a régi Budapest egy darabja úgy tűnt el, mintha azt Krúdy írta volna meg.

 

*

Most, hogy Wichmann Tamás is meghalt, csak a pesti történetek maradnak, és a kérdés, vajon mitől lett éppen ő kivételes legendává. Elegendő-e ehhez a mesebeli, a drámai sors, a nagy győzelmek és a tragikus vereségek váltófürdője? Volt olyan, aki kajak-kenuban később sikeresebb pályát futott be, a vízilabdázók közül kiemelkedtek nála karizmatikusabb figurák, az úszók között pedig akadtak tökéletes karrierek is. Mégis, Wichmann legendáját nem a későbbiekhez, hanem legfeljebb a kortárs óriásokéhoz mérhetjük: Földi és Balczó mellett talán Hegedűs Csaba, Kulcsár Győző vagy Kozma István tartoznak ebbe a titáni körbe; mindannyian vagy a legerősebbek, a legkitartóbbak vagy a legleleményesebbek voltak. Wichmann valamennyi tulajdonságot magában egyesítette – 1977-ben egy cikkben így jellemezték győzelmét: „agyafúrt versenyzéssel utasította maga mögé a mezőnyt”.

Fontos szerepet játszhatott a legenda kialakulásában a személyes tulajdonságok – az őszinteség, a közvetlenség, a szabadságot sugárzó személyiség – mellett a hatvanas évek végének és a hetvenes évek elejének Magyarországán a sportolók és közönségük közötti különleges és bensőséges kapcsolat. A világot felülmúlni képes reménységeket – akiket már ismét hazánk büszkeségeinek lehetett nevezni – akkoriban olyan koncentrált szimpátia övezte, amilyenre ma már aligha találunk példát. Egy-egy akkori cikk, rádió- és tévériport egyszerre sok százezer emberhez jutott el, s minden dicséret és óvatos bírálat hosszú ideig hullámokat vert. A hatáshoz hozzájárult az egykor még eleven illúzió, hogy minden olimpiai sportág egyformán fontos – csak a nyolcvanas évektől kezdve, a szűk hazai világ kitágulásával vált egyre nyilvánvalóbbá, hogy ezt csak mifelénk látják így. És fontos lehetett az is, hogy a hatvanas-hetvenes években a kultúra és a sport kiemelkedő képviselői között számtalan baráti, ismeretségi szál szövődött – színészek, zenészek, illetve Zsolt Róbert könyvcímét kölcsönözve, „labdarúgók, sportolók” – egyetlen nagyobb körhöz tartoztak. Az akkori kapcsolatok később is megmaradtak: nem véletlen, hogy Cseh Tamás is gyakran betért a Szent Jupátba, hogy 1985-ben Wichmann (mint 1969-ben Az oroszlán ugrani készül-ben Papp Laci) bunyós szerepet vállalt Bujtor István Elvarázsolt dollár című filmjében és feltűnt a Werckmeister harmóniákban is (2000).

Talán mindebből is következik, hogy a hetvenes-nyolcvanas években felnövő generáció számára Wichmann nemcsak mindig látható, de elérhető, megérinthető nagyság volt, s legalábbis a Kazinczy utcában hosszú ideig az is maradt. Nem tudom, kerül-e majd újabb tábla a ház falára Schneider József kártyafestő műhelyének emlékeztetője mellé, de talán mindegy is, mert Wichmann valójában addig marad meg titáni mivoltában az emlékezetben, amíg valaki még oda tudja képzelni az ajtó mögé kenukirályi alakját.

 

Neked ajánljuk