Mélyi József

Sportmánia a NER-ben: eljött a torz szobrok aranykora?

Rossz szobrok sportolókról

Sport

Az elmúlt két évtizedben az egész világon jól érzékelhetően nőtt a sportolókról készített szobrok száma, ezzel párhuzamosan pedig – ha adni lehet a közvélekedésre – félreismerhetetlenül csökkent a szobrok esztétikai értéke.

A közösségi média megtelt a rossz emlékművek képeivel, a portálok nem győzik közölni a legbotrányosabb alkotásokból összeállított toplistákat. Andy Murray teniszütős agyagkatonaként jelenik meg Sanghajban, Cristiano Ronaldo mint fegyverek nélküli vadnyugati pisztolyhős Funchalban; miközben a világot bejáró fotókat borzongás és gúny kíséri, kialakulóban van egy újfajta globális hőskép, amelynek középpontjában a legendás alakok helyett ma már aktív sportolók állnak.

A köztereken a sport, a mozgás örömét megjelenítő esztétizáló vagy szimbolikus szobroktól a régmúlt sikeres alakjain és a még élő, de már visszavonult héroszokon át néhány évtized alatt jutottunk el az éppen karrierjük csúcsán álló teniszezők, labdarúgók heroizálásáig, s a zuhanás megállíthatatlannak tűnik: ma már elég egy sorsdöntő gól, s a percnyi hős már nemcsak a mondás szerint kap szobrot, de szinte meccs közben indul a bronzöntés.

Harlamov

Harlamov

Fotó: Wikipédia

 

Uwe Seeler lábfeje

A zsánerszobrok általános diadalmenete mellett a sporthősökről készített giccsek terjedésének számos oka van. Ha a sport a háború pótléka, s egyben a nacionalizmus kedvező terepe, akkor kézenfekvő, hogy a valódi hősök helyére a városi köztereken is – főleg stadionok, repülőterek környékén – jelenkori harcos-szurrogátumok kerülnek.

Egy-egy elismertebb sportoló alakja körül emellett komoly gazdasági érdekek sűrűsödnek, s erre hivatkozva a szobrok marketingeszközként is jól funkcionálnak, hiszen egyszerre testesítik meg – az üzleti prezentációk nyelvén – az örök értékeket és a fiatalos dinamizmust. „A béke vagy te Sport!” – írta egy versében Coubertin báró (meg ugyanitt azt is, hogy öröm, szépség, haladás, bátorság, termékenység stb.), és abban a tekintetben igaza is volt, hogy a sportolókba a világ szinte bármely táján bármilyen érték belevetíthető.

Alakjuk így kiválóan illeszkedik a turizmus céljaihoz: ki ne fotózkodna szívesen valamely látványos helyszínen a világ egyik leghíresebb emberéről készült emblematikus fotó nyomán három dimenzióba öntött, s a sokszorosan posztolt fényképek nyomán híressé vált szoborral? S a másolatok sora itt nem ér véget; a hősök képei megtöltik a videójátékokat, a színes magazinokat, szoborpózba merevedett figuráik feltűnnek az áruházakban kapható rajongói kártyákon és a reklámokban.

Uwe Seeler lábfeje

Uwe Seeler lábfeje

Fotó: Wikipédia

 

Minél népszerűbb, minél elterjedtebb, minél eladhatóbb egy sportág, annál könnyebb a hősöknek szobrot állítani; a sportolószobrok túlnyomó többsége Európában labdarúgókat ábrázol, az Egyesült Államokban sokkal több a baseballjátékos és a kosaras, Oroszországban pedig gyakran erős emberek (birkózók, súly­emelők, száz évvel ezelőtti pankrátorok) emlékművei kapnak helyet akár a kisebb települések terein is.

A népszerűséggel és a városmarketing érdekérvényesítésével együtt jár, hogy a sportolószobrok egyre könnyebben felállíthatóak; bárhová nézünk a világon, egyszerűbbé vált támogatót és engedélyezőt találni, a professzionális és egyre inkább amatőr alkotók pedig mindenütt ugrásra készen állnak.

A jól felfogott érdekek persze nem csökkentik a köztéri alkotásokkal kapcsolatos ellentmondások számát. Adott egyrészt a köztéri szobrok alapvető problémája, kiszakítottságuk tér és idő valóságosként megszokott összefüggéseiből: ott áll egy emberalak az utcán rövidnadrágban, miközben esik a hó. Vagy éppen lövésre emeli a lábát, de nincs a közelben a labda. (Vagy van labda, de nincs kapu stb.)

Másrészt nyilvánvaló a nehézség, hogyan lehet besűríteni egy ember sportolói lényegét egyetlen mozdulatba? A fiatalon elhunyt Valerij Harlamov emlékműve Moszkvában a szovjet jégkorongozót abban a pillanatban örökíti meg, amikor a palánkon át beugrik a jégre. Londonban az Arsenal stadionja előtt Dennis Bergkamp a levegőben lebegve éppen leveszi a labdát – kár, hogy egy alulról belé szúrt vaskos rúddal meg kellett támasztani.

Augsburgban Helmut Haller magasra emelt lábbal rúgja a levegőt, miközben a labda a hóna alatt van (utalva ezzel arra, hogy az 1966-os vb-döntő után ellopta az angolok által kiérdemelt ereklyét). Ahogy az emlékművek esetében általánosságban is megfigyelhető, százból jó, ha egy alkotás képes meghaladni valóság és szobor kibékíthetetlennek látszó ellentmondását.

Ilyen például a hatvanas évek tömzsi és kopaszodó gólzsákjának, Uwe Seelernek Hamburgban állított emlékmű, amely nem más, mint a hős lábfejéről vett öntvény ötméteres nagyítása. Az óriási láb egyrészt kikerüli a lefotózott pillanat és az idealizálás csapdáját, másrészt illeszkedik a szobrászat évezredes hagyományába; többek között összevethető Nagy Konstantin kolosszális márványlábával, amelyet Rómában, a Capitoliumon őriznek.

Puskás bejátssza az egész pályát

Magyarországon ambivalens érzések kapcsolódhatnak a sportolószobrokhoz. Egyfelől az elmúlt években mintha jelentősen megszaporodtak volna, másfelől viszont számuk még bizonyosan nem érte el a százat, ami esetleg az egyetlen jó alkotásra jelenthetne garanciát. Mindkét érzés ellenőrizhető a Köztérkép kiváló honlapja segítségével (www.kozterkep.hu), ahol szinte az összes magyarországi köztéri alkotás – képekkel, adatokkal – megtalálható.

Puskás

Puskás

Fotó: MTI/Beliczay László

 

A statisztika azt mutatja, hogy a sporttal kapcsolatos emlékművek, díszítőszobrok száma a korábbiakhoz képest az elmúlt nyolc évben valóban jelentősen emelkedett, s az országszerte évente átlagosan felállított 10–12 mű mennyisége csak az első Orbán-kormány idejének mennyiségeivel hasonlítható össze.

A világszerte tapasztalható tendenciát Magyarországon tehát árnyalta a kormányzati szándék – nyilvánvaló összefüggésben a stadionépítésekkel. Hogy gyakran nagyon alacsony színvonalú alkotások születtek, arra részben szintén a 2010-es évek magyar sajátossága adhat magyarázatot: a szoborállítás intézményrendszerének szétverése, Budapesten a kerületek önálló döntési jogának bevezetése nagymértékben elősegítette a giccs elburjánzását.

A Honvéd Akadémia avatása (2018)

A Honvéd Akadémia avatása (2018)

Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd

 

Persze kiemelkedően rossz sportszobrok 2010 előtt is akadtak, ilyen volt például Zavadszky Gábor vicsorgó emlékszobra Rákoscsabán vagy az Aranycsapatnak 2009-ben állított emlékmű Ópusztaszeren, ahol a kopjafa megmagyarázhatatlan módon átszúrja a füvön álló fémlabdát. (Ez utóbbit azóta máshová helyezték, helyén a Földosztás emlékköve áll.)

A statisztikák tanúsága szerint 2010 óta a sportolók közül messze a legtöbb szobrot az Aranycsapat tagjai kapták Magyarországon; Puskást hatszor örökítették meg, Grosicsot négyszer, Hidegkutit háromszor, Czibort, Kocsist, Buzánszkyt kétszer-kétszer, de a többiek is valamennyien megjelennek bronzban – ha máshol nem, a felcsúti Pancho Aréna díszpáholyának előcsarnokában, külön-külön mellszobor formájában.

Orbán Viktor több Puskás-szobrot maga avatott fel (Czibor és Tóth II. csepeli emlékműve esetében Németh Szilárd olvasta fel a levelét). Az Aranycsapat legnagyobbjának az orbáni világban elfoglalt helyét jelzi, hogy az elmúlt nyolc évben a miniszterelnök egyébként ritkán jelent meg avatásokon (Ronald Reagan, Bethlen István, Tisza István, Schwajda György szobrainál, illetve néhány politikai-történelmi eseménynek állított alkotásnál).

Puskás szobrai közül talán a legborzalmasabb a felcsúti stadion mellett álló, ólmosan lendítő, aranyszínű labdarúgó alak, a leginkább elgondolkodtató pedig Pauer Gyula óbudai műve (Tóth Dávid mellékalakjaival), amely ugyan valóban utcai jelenetet ábrázol, de a láthatóan korabeli magyar gyerekek között már a Spanyolországba távozott Öcsi dekázgat – illetve tartja esőben-verőfényben mindig a lábán a labdát.

Ha majd évtizedek múlva visszatekintünk erre a nyolcéves korszakra, valószínűleg különösen jellemzőnek látjuk majd Kligl Sándor alkotásait: Albert Flórián Nessus-ingként testre tapadó mezét, vagy a Kelenföldön kapufától kapufáig rugaszkodó Grosics alakját. Nem fogunk viszont emlékezni majd rá, milyen furcsa volt egykor, hogy Kósz Zoltán életében ekkor már a második mellszobrát kapta Budapesten.

A tragikusan fiatalon elhunyt sportolóknak emelt szobrok valószínűleg egy kisebb közösség számára továbbra is elevenen tartják majd az emlékezetet – ifjabb Ocskay Gábor néhol geometrikusba hajló, 2015-ben készült jégkorongozó-bronzfigurája ebből a szempontból maradandóbb lesz, mint az egy évvel korábban szintén Székesfehérváron az emlékére állított székelykapu. És reméljük, fogalma sem lesz majd az utókornak, mit akarhatott kifejezni – a magyar sportszobrászok legnépszerűbbike – Mihály Gábor a Duna-parton a nemzeti színű olimpiai ötkarikával.

Kolonics György szobra Csepelen

Kolonics György szobra Csepelen

Fotó: MTI/Mohai Balázs

 

Persze lehetséges, hogy az utókor azért nem veszi majd észre a régi dolgokat, mert addigra már végleg mindent ellepnek a sportolószobrok. A Népligetben Székely Bulcsú, Sike András és társaik mellé végtelen sorban odakerülnek majd a Fradi olimpiai bajnokainak mellszobrai; Mogyoródon már nemcsak Ayrton Senna vagy Jenson Button, de a Forma–1 összes valaha volt, jövőbeli, sőt elképzelt hőse is szobrot kap.

A köztéri szoborállítások jelenlegi tendenciáiból kiindulva ugyanis várható, hogy a jövőben még inkább elmosódnak a virtualitás és a valóság közti határok. Nem sokat kell már várnunk az e-sportok hőseinek emlékműveire, s a ma valóságosnak gondolt sporthéroszok rövidesen keveredni fognak a szuperhősökkel is. Batman szobra ott áll majd Messié mellett, s a kisebb hős mezén az R betű helyén – mint a mai Barcelona trikóján – a virtuális világra utaló enigmatikus bronz reklámfelirat jelenik meg: Rakuten.

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.

„A kínai tudás”

Az európai autóipart most épp Trump vámjai fenyegetik, de a romlása nem ma kezdődött. Hanem mikor? A kínaiak miatt kong a lélekharang? Vagy az Európai Unió zöld szemüveges bürokratái a tettesek? Netán a vásárlók a hibásak, különösen az európaiak, akik nem akarnak drága pénzért benzingőzt szívni az ablakuk alatt? A globális autópiac gyakorlati szakemberét kérdeztük.