A közösségi média megtelt a rossz emlékművek képeivel, a portálok nem győzik közölni a legbotrányosabb alkotásokból összeállított toplistákat. Andy Murray teniszütős agyagkatonaként jelenik meg Sanghajban, Cristiano Ronaldo mint fegyverek nélküli vadnyugati pisztolyhős Funchalban; miközben a világot bejáró fotókat borzongás és gúny kíséri, kialakulóban van egy újfajta globális hőskép, amelynek középpontjában a legendás alakok helyett ma már aktív sportolók állnak.
A köztereken a sport, a mozgás örömét megjelenítő esztétizáló vagy szimbolikus szobroktól a régmúlt sikeres alakjain és a még élő, de már visszavonult héroszokon át néhány évtized alatt jutottunk el az éppen karrierjük csúcsán álló teniszezők, labdarúgók heroizálásáig, s a zuhanás megállíthatatlannak tűnik: ma már elég egy sorsdöntő gól, s a percnyi hős már nemcsak a mondás szerint kap szobrot, de szinte meccs közben indul a bronzöntés.
| ||
Uwe Seeler lábfeje
A zsánerszobrok általános diadalmenete mellett a sporthősökről készített giccsek terjedésének számos oka van. Ha a sport a háború pótléka, s egyben a nacionalizmus kedvező terepe, akkor kézenfekvő, hogy a valódi hősök helyére a városi köztereken is – főleg stadionok, repülőterek környékén – jelenkori harcos-szurrogátumok kerülnek.
Egy-egy elismertebb sportoló alakja körül emellett komoly gazdasági érdekek sűrűsödnek, s erre hivatkozva a szobrok marketingeszközként is jól funkcionálnak, hiszen egyszerre testesítik meg – az üzleti prezentációk nyelvén – az örök értékeket és a fiatalos dinamizmust. „A béke vagy te Sport!” – írta egy versében Coubertin báró (meg ugyanitt azt is, hogy öröm, szépség, haladás, bátorság, termékenység stb.), és abban a tekintetben igaza is volt, hogy a sportolókba a világ szinte bármely táján bármilyen érték belevetíthető.
Alakjuk így kiválóan illeszkedik a turizmus céljaihoz: ki ne fotózkodna szívesen valamely látványos helyszínen a világ egyik leghíresebb emberéről készült emblematikus fotó nyomán három dimenzióba öntött, s a sokszorosan posztolt fényképek nyomán híressé vált szoborral? S a másolatok sora itt nem ér véget; a hősök képei megtöltik a videójátékokat, a színes magazinokat, szoborpózba merevedett figuráik feltűnnek az áruházakban kapható rajongói kártyákon és a reklámokban.
| ||
Minél népszerűbb, minél elterjedtebb, minél eladhatóbb egy sportág, annál könnyebb a hősöknek szobrot állítani; a sportolószobrok túlnyomó többsége Európában labdarúgókat ábrázol, az Egyesült Államokban sokkal több a baseballjátékos és a kosaras, Oroszországban pedig gyakran erős emberek (birkózók, súlyemelők, száz évvel ezelőtti pankrátorok) emlékművei kapnak helyet akár a kisebb települések terein is.
A népszerűséggel és a városmarketing érdekérvényesítésével együtt jár, hogy a sportolószobrok egyre könnyebben felállíthatóak; bárhová nézünk a világon, egyszerűbbé vált támogatót és engedélyezőt találni, a professzionális és egyre inkább amatőr alkotók pedig mindenütt ugrásra készen állnak.
A jól felfogott érdekek persze nem csökkentik a köztéri alkotásokkal kapcsolatos ellentmondások számát. Adott egyrészt a köztéri szobrok alapvető problémája, kiszakítottságuk tér és idő valóságosként megszokott összefüggéseiből: ott áll egy emberalak az utcán rövidnadrágban, miközben esik a hó. Vagy éppen lövésre emeli a lábát, de nincs a közelben a labda. (Vagy van labda, de nincs kapu stb.)
Másrészt nyilvánvaló a nehézség, hogyan lehet besűríteni egy ember sportolói lényegét egyetlen mozdulatba? A fiatalon elhunyt Valerij Harlamov emlékműve Moszkvában a szovjet jégkorongozót abban a pillanatban örökíti meg, amikor a palánkon át beugrik a jégre. Londonban az Arsenal stadionja előtt Dennis Bergkamp a levegőben lebegve éppen leveszi a labdát – kár, hogy egy alulról belé szúrt vaskos rúddal meg kellett támasztani.
Augsburgban Helmut Haller magasra emelt lábbal rúgja a levegőt, miközben a labda a hóna alatt van (utalva ezzel arra, hogy az 1966-os vb-döntő után ellopta az angolok által kiérdemelt ereklyét). Ahogy az emlékművek esetében általánosságban is megfigyelhető, százból jó, ha egy alkotás képes meghaladni valóság és szobor kibékíthetetlennek látszó ellentmondását.
Ilyen például a hatvanas évek tömzsi és kopaszodó gólzsákjának, Uwe Seelernek Hamburgban állított emlékmű, amely nem más, mint a hős lábfejéről vett öntvény ötméteres nagyítása. Az óriási láb egyrészt kikerüli a lefotózott pillanat és az idealizálás csapdáját, másrészt illeszkedik a szobrászat évezredes hagyományába; többek között összevethető Nagy Konstantin kolosszális márványlábával, amelyet Rómában, a Capitoliumon őriznek.
Puskás bejátssza az egész pályát
Magyarországon ambivalens érzések kapcsolódhatnak a sportolószobrokhoz. Egyfelől az elmúlt években mintha jelentősen megszaporodtak volna, másfelől viszont számuk még bizonyosan nem érte el a százat, ami esetleg az egyetlen jó alkotásra jelenthetne garanciát. Mindkét érzés ellenőrizhető a Köztérkép kiváló honlapja segítségével (www.kozterkep.hu), ahol szinte az összes magyarországi köztéri alkotás – képekkel, adatokkal – megtalálható.
| ||
A statisztika azt mutatja, hogy a sporttal kapcsolatos emlékművek, díszítőszobrok száma a korábbiakhoz képest az elmúlt nyolc évben valóban jelentősen emelkedett, s az országszerte évente átlagosan felállított 10–12 mű mennyisége csak az első Orbán-kormány idejének mennyiségeivel hasonlítható össze.
A világszerte tapasztalható tendenciát Magyarországon tehát árnyalta a kormányzati szándék – nyilvánvaló összefüggésben a stadionépítésekkel. Hogy gyakran nagyon alacsony színvonalú alkotások születtek, arra részben szintén a 2010-es évek magyar sajátossága adhat magyarázatot: a szoborállítás intézményrendszerének szétverése, Budapesten a kerületek önálló döntési jogának bevezetése nagymértékben elősegítette a giccs elburjánzását.
| ||
Persze kiemelkedően rossz sportszobrok 2010 előtt is akadtak, ilyen volt például Zavadszky Gábor vicsorgó emlékszobra Rákoscsabán vagy az Aranycsapatnak 2009-ben állított emlékmű Ópusztaszeren, ahol a kopjafa megmagyarázhatatlan módon átszúrja a füvön álló fémlabdát. (Ez utóbbit azóta máshová helyezték, helyén a Földosztás emlékköve áll.)
A statisztikák tanúsága szerint 2010 óta a sportolók közül messze a legtöbb szobrot az Aranycsapat tagjai kapták Magyarországon; Puskást hatszor örökítették meg, Grosicsot négyszer, Hidegkutit háromszor, Czibort, Kocsist, Buzánszkyt kétszer-kétszer, de a többiek is valamennyien megjelennek bronzban – ha máshol nem, a felcsúti Pancho Aréna díszpáholyának előcsarnokában, külön-külön mellszobor formájában.
Orbán Viktor több Puskás-szobrot maga avatott fel (Czibor és Tóth II. csepeli emlékműve esetében Németh Szilárd olvasta fel a levelét). Az Aranycsapat legnagyobbjának az orbáni világban elfoglalt helyét jelzi, hogy az elmúlt nyolc évben a miniszterelnök egyébként ritkán jelent meg avatásokon (Ronald Reagan, Bethlen István, Tisza István, Schwajda György szobrainál, illetve néhány politikai-történelmi eseménynek állított alkotásnál).
Puskás szobrai közül talán a legborzalmasabb a felcsúti stadion mellett álló, ólmosan lendítő, aranyszínű labdarúgó alak, a leginkább elgondolkodtató pedig Pauer Gyula óbudai műve (Tóth Dávid mellékalakjaival), amely ugyan valóban utcai jelenetet ábrázol, de a láthatóan korabeli magyar gyerekek között már a Spanyolországba távozott Öcsi dekázgat – illetve tartja esőben-verőfényben mindig a lábán a labdát.
Ha majd évtizedek múlva visszatekintünk erre a nyolcéves korszakra, valószínűleg különösen jellemzőnek látjuk majd Kligl Sándor alkotásait: Albert Flórián Nessus-ingként testre tapadó mezét, vagy a Kelenföldön kapufától kapufáig rugaszkodó Grosics alakját. Nem fogunk viszont emlékezni majd rá, milyen furcsa volt egykor, hogy Kósz Zoltán életében ekkor már a második mellszobrát kapta Budapesten.
A tragikusan fiatalon elhunyt sportolóknak emelt szobrok valószínűleg egy kisebb közösség számára továbbra is elevenen tartják majd az emlékezetet – ifjabb Ocskay Gábor néhol geometrikusba hajló, 2015-ben készült jégkorongozó-bronzfigurája ebből a szempontból maradandóbb lesz, mint az egy évvel korábban szintén Székesfehérváron az emlékére állított székelykapu. És reméljük, fogalma sem lesz majd az utókornak, mit akarhatott kifejezni – a magyar sportszobrászok legnépszerűbbike – Mihály Gábor a Duna-parton a nemzeti színű olimpiai ötkarikával.
| ||
Persze lehetséges, hogy az utókor azért nem veszi majd észre a régi dolgokat, mert addigra már végleg mindent ellepnek a sportolószobrok. A Népligetben Székely Bulcsú, Sike András és társaik mellé végtelen sorban odakerülnek majd a Fradi olimpiai bajnokainak mellszobrai; Mogyoródon már nemcsak Ayrton Senna vagy Jenson Button, de a Forma–1 összes valaha volt, jövőbeli, sőt elképzelt hőse is szobrot kap.
A köztéri szoborállítások jelenlegi tendenciáiból kiindulva ugyanis várható, hogy a jövőben még inkább elmosódnak a virtualitás és a valóság közti határok. Nem sokat kell már várnunk az e-sportok hőseinek emlékműveire, s a ma valóságosnak gondolt sporthéroszok rövidesen keveredni fognak a szuperhősökkel is. Batman szobra ott áll majd Messié mellett, s a kisebb hős mezén az R betű helyén – mint a mai Barcelona trikóján – a virtuális világra utaló enigmatikus bronz reklámfelirat jelenik meg: Rakuten.
