Amikor még nem létezett Budapesten nemzeti stadionunk, minden sokkal bonyolultabb volt. „Bár készen állana a stadionunk, akkor nem kellene a fejünket törni, hol helyezzük el az eucharisztikus kongresszus százezres tömegeit” – írta például 1937-ben az Ország-Világ. Bárány István pedig a következő év elején így tekintett a jövőbe, már az „1948-as évi olimpiász” megrendezésének esélyeit latolgatva: „meg fogjuk állapítani, hogy egy százezer embert befogadó aréna felépítése egymagában nem is emészt fel olyan sok pénzt, mint gondolnánk, s majd meggyőződünk arról is, hogy ezt az arénát a mai technikai berendezések mellett milyen jól lehet egyébre is felhasználni, mint sportok céljára”. Végül a Nemzeti Stadion megépítésére a következő években nem került sor, s a második világháború után az új rendszer nem is Nemzetiben, hanem Népben gondolkodott.
A Népstadion ünnepélyes avatása sokáig emlékezetes maradt, mert a világ legjobb klubcsapata játszott egy másik nagyon jó ellen, ráadásul győztünk. A Puskás Aréna avatásán egy jó csapat játszott egy gyenge ellen, s az eredmény mindegy is már. Az emlékezetes élményt a nézők eleve nem is a futballtól várták, hanem az ilyesfajta hazai sportünnepélyeken lassan már megszokott show-tól, mint ahogy azt néhány éve betyárosan megmutattuk a világnak a vizes világbajnokságon: zenével, tánccal, az 1938-as Eucharisztikus Világkongresszus budapesti fényárjának emlékét is elhomályosító fényfestéssel. Hogy most valami nem stimmel majd a látványossággal, azt már a stadion felszenteléséről kiszivárgott (!) képek is sejtethették: semmi különös körítés, öt egyház képviselői egyszerűen megáldották az objektumot; fotó is alig készült. (Bezzeg Oroszországban, ahol a világbajnokság előtt a jekatyerinburgi és a szaratovi arénákat a narancssárga ruhás metropolita szentelte fel!)
Az avatáson azután legfeljebb magát a közönséget lehetett jól fotózni: a füvön nagykabátban felsorakozott régi játékosokat már alig ismerte fel valaki, a pálya szélén zenélő együttest pedig messziről kivenni sem lehetett. Nem csoda így, hogy az esemény után szinte kizárólag a Nélküled című dal himnuszjellegének problémája került a hazai figyelem homlokterébe, s ennek árnyékában számos jelentős részlet elsikkadt. Ilyen volt például a stadion építőivel a pályán folytatott ünnepi beszélgetés, amelynek középpontjában Fürjes Balázs kormánybiztos állt, két oldalán egy-egy munkaruhába öltözött dolgozóval, egy áccsal és egy ipari alpinistával. Már ennek a jelenetnek is volt egy kis múltbéli mellékíze – „a magyar dolgozók hatalmas munkateljesítménnyel járultak hozzá a Népstadion építéséhez”, írták régen –, bár az is igaz, hogy az ötvenes években az ács nem merte volna ugyanitt elmondani, hogy Székelyföldről jött.
A múlt megidézésére persze inkább a kezdőrúgás volt hivatott, amelyet a búcsúmeccsek megszokott jellegéhez képest nagymértékben háttérbe szorított Gera Zoltán mellett az egykori szovjet labdarúgó legenda, a most 93 éves Nyikita Szimonyan végzett el. Szimonyan játszott a Népstadion első meccsén, 1953-ban a Honvéd ellen, gólt is rúgott egykor; mára egyedül van az akkor pályára lépettek közül életben, tehát minden indok megvolt rá, hogy ő álljon ott a kezdőkörben. De hát mégis. Nehéz megfelelő párhuzamot találni, de mondjuk egy varsói nemzeti stadion avatásakor aligha lenne ma elképzelhető, hogy egy ötvenes évekbeli szovjet játékos jelenjen meg Boniekkel kéz a kézben, ünnepélyesen.
Talán maguk a mérkőzés közvetítői is érezhették, hogy nem makulátlan így a történelmi összkép, felbillen a pálya: a trianoni trauma mellett hangsúlyosabbá válik az ötvenes évekre irányuló nosztalgia. Mindenesetre a kamera mindösszesen 9 másodpercig időzött el az idős szovjet bajnokon. Pedig ha hosszabban mutatják, mi mindent el lehetett volna mesélni az életéről a közszolgálati televízióban! Nemcsak azt, hogy a Szpartak Moszkva játékosaként és edzőjeként is szerzett bajnoki címeket, hogy 1956-ban tagja volt az olimpiát nyert válogatottnak, vagy hogy 90. születésnapján egy kilencvenes számú mezben pályára lépve ő végezte el a Szpartak kezdőrúgását a Rosztov ellen. Még csak azt sem kellett volna elhallgatni, hogy irányításával az Ararát Jereván – az örmény csapatok közül elsőként és utolsóként – 1973-ban nemcsak a szovjet bajnokságot, de a kupát is elhódította. De ha van még egy kis idő, akkor a kommentátor mindemellett azt is elmesélhette volna, hogy az örmény Szimonyan örmény édesapja valamikor 1920 körül a törökök népirtó akciói elől menekülve érkezett Oroszországba. A krasznodari régióba került, a cserkesz-örmények által alapított Armavirba, ahol cipészként dolgozott. 1926-ban már itt született fia, aki a keresztségben a Mkrtics nevet kapta. Mkrtics Pogoszovics Szimonyan nevét szülei a harmincas évek elején változtatták át a könnyebb és oroszosabb Nyikita Pavlovicsra, s így is ragadt meg ez a Szovjetunió futball- és békeszerető népeinek emlékezetében. Persze ezt most mind nem mondhatták el a tévében, hiszen a Szovjetuniót (mint elnyomónkat) nem emlegetjük, az örmények genocídiumáról hivatalosan nem beszélünk, s ebben az összefüggésben szintúgy hallgatunk a törökökről is. Ilyen kontextusban nem szólunk a menekültekről, sőt az örmény szót is alig ejtjük ki a közszolgálati szánkon, hiszen Örményországgal hosszú évek óta nem tartunk fenn diplomáciai kapcsolatot. Így aztán maradt az ünnepélyes alkalomkor a kilenc másodperc, s néhány udvarias félmondat Szimonyanról és a régi magyar futballistákról.
2020 szeptemberében az egyik nagy esemény a Puskás Arénában az Eucharisztikus Világkongresszus megnyitója lesz, misével és elsőáldozással; a rendezvény főszervezője, Fábry Kornél megfogalmazása szerint jövőre Budapesten tulajdonképpen „lelki olimpiára” kerül sor, „ahol mindenki nyer”. (Talán ezen a ponton tudat alatt kapcsolódik Bárány István régi gondolataihoz: „Meg vagyok győződve arról, hogy az 1938. évi májusi eucharisztikus kongresszus után még kedvezőbben látjuk majd annak a lehetőségét, hogy Budapesten olimpiász legyen.”) A hagyományos olimpiai résztvevők közül nem lesznek itt az örmények (bár 1938-ban az úgynevezett „keleti napon” itt járt egy örmény püspök), és nagyobb orosz delegációra sem kell számítanunk. Az állami tévében pedig a tévétudósítások közötti egypercesekben átlagosan 9 másodpercig menekültekről lesz szó.
