Iphitosz éliszi király a területét sújtó háború és a nyomában járó betegségek miatt – valamikor az i. e. 8. század elején – követet küldött a delphoi jósdába, hogy megtudja, miként szüntethető meg a baj. Az orákulum szerint az istenek kiengesztelhetők, ha az uralkodó megújítja az elhanyagolt Zeusz-ünnepeket. Így aztán Iphitosz egy háromhatalmi egyezmény keretében megállapodott a spártai Lükurgosszal és a piszai Kleoszthenésszel, hogy a fegyveres konfliktus helyett békés játékokat rendeznek; fegyverszüneti egyezményüket pedig egy diszkoszra vésve rögzítették. Alig több mint 2700 évvel később, 1940. szeptember 27-én Németország, Olaszország és Japán épp akkor kötötték meg háromhatalmi egyezményüket, amikor a tervek szerint megkezdődött volna a tokiói olimpia.
A gondolat, hogy Tokió olimpiát rendezzen, már 1933-ban felmerült, s ugyanekkor felbukkantak az első aggályok is: Japán nagyon messze van az európaiak számára, a transzszibériai vasúton 17 napig tart az út (ráadásul a szovjetekkel is egyezkedni kellene), a Genova–Jokohama hajóút pedig 28 napot vesz igénybe. Az 1932-es Los Angeles-i olimpia (rossz) tapasztalataiból kiindulva a versenyzők így legalább három hónapig lennének otthonuktól távol, s ezt a valódi amatőrök nem engedhetik meg maguknak. A japánok már ekkor minimális költséggel szállító hajókat, illetve kormányozható léghajókat ígértek a probléma megoldására, s azt is remélték, hogy néhány éven belül a technika odáig fejlődik, hogy mindenkit repülőgépen lehet majd Japánba szállítani. Az európaiak inkább Rómában vagy Helsinkiben versenyeztek volna szívesen – a magyar sajtóban többször cikkeztek a kis nemzeteket megillető olimpiarendezési jogról –, az 1936 nyarán megszületett döntés nyomán azonban Tokió lett a kijelölt helyszín.
Magyarországon – bár a japánok először nemkívánatos versenyeknek nevezték a vívást és az öttusát – inkább szimpátiával fogadták a hírt; a lapok némi magyaros felhanggal arról írtak, hogy „négy év múlva Tokióban fog meggyőződni a művelt Nyugat arról, hogy Japánban sem csak Pillangókisasszonyokból, gésákból, teaházakból és harakiriből áll a világ”.
A modernizálódó és politikailag Németországhoz közelítő Tokióban nagy volt az öröm; bejárta a világsajtót a kép, amelyen zászlós japán lányok egy toronyház tetején boldogan integetnek. Megkezdődött a szervezés; nemsokára már pályázatot írtak ki arról is, milyen ajándékot adjanak a győzteseknek. Berlinben az aranyérem mellé egy kis tölgyfa járt, Tokióban a tervek szerint a férfiak az „ősi japán kard művészi másolatát, a hölgyek pedig ójapán stílusban készült művészi tükröt fognak kapni”.
Rövidesen azonban gyülekezni kezdtek a sötét fellegek: 1937 nyarán ismét kitört a japán–kínai háború, s több ország azonnal jelezte, Japán csak abban az esetben rendezheti meg az olimpiát, ha 1938-ban már véget érnek a harcok. A japánok időközben egyre keményebb érvekkel próbálták védeni politikájukat. „Japán nem hódítási vágyból hadakozik, hanem azért, hogy gátat vessen a bolsevizmusnak, mely Kínán és Mandzsúrián keresztül már az anyaországot is veszélyeztette. (…) Most létrejött a japán–olasz–német bolsevikellenes front, mely fel fogja szólítani a világ minden nemzetét a csatlakozásra. Ha a világ igazán akarja a békét, akkor a nemzeteknek most színt kell vallaniok és csatlakozniok kell hozzánk. Azokat az államokat, melyek megtagadják a bolsevizmus elleni nyílt állásfoglalás kijelentését, a béke és a kultúra ellenségeinek fogjuk minősíteni és mint ilyeneket természetesen nem látjuk szívesen a tokiói olimpián sem.” 1938 elején Svájc, Anglia, Belgium, Hollandia és a skandináv országok már komolyan bojkottal fenyegettek, az Egyesült Államokban 5:1-hez lehetett fogadni arra, hogy Tokióban nem lesz olimpia. Döntés végül az év júliusában született: a háború miatt elvették Japántól a rendezés jogát, és Finnországot kérték fel az 1940. évi játékok lebonyolítására.
Az újkori játékok korábban csupán egyszer maradtak el: az I. világháború idején Berlinben került volna sor a versenyekre. 1913-ban még mindenki bizakodó volt a jövő tekintetében, ráadásul Berlint a magyar főváros követhette volna: „ha minden úgy sikerül, ahogy a magyar embersport vezetői akarják: hét év múlva Budapesten is lesznek olimpiai játékok”. A háború kitörése után néhány hónapig még bíztak a felek az ókori mintára a megrendezés feltételeként előírt fegyverszünetben, 1915-ben azonban világossá vált, hogy a konfliktus mélyebb annál, semmint hogy a sport feloldhatná. Az Újság 1915 januárjában már így írt: „S mindez most koczkán forog. Egyfelől a pravoszláv eszme, másfelől az angol féltékenység és business-éhség, párosulva a franczia revanche-lovagok vad dühével, megsemmisüléssel fenyegette Középeurópa két szolid exisztencziájú nagyhatalmát, a melyek a Nibelungen-Treue mintájára ma magyar vitézséggel és német akaraterővel vállvetve harczolnak egymás oldalán. De azt hisszük, hogy semmi sem tudja feltartóztatni a német olimpiádot.” Felmerült az is, hogy Németország esetleg két évvel későbbre halasztaná a versenyeket. Muzsa Gyula, a Magyar Olimpiai Bizottság társelnöke még 1916 elején is úgy nyilatkozott, „hogy ha a háború még ez évben véget ér, akkor a németek 1918-ban okvetlenül megtartják az olimpiászt, amelynek színhelye természetesen a berlini grunewaldi Stadion lesz”. Azután eltelt az 1918-as év is olimpia nélkül, s természetesen a „háború főfészkét” a győztesek nem hagyták meg rendezőként.
1919 nyarán viszont már ismét olimpiai játékokra került sor, mégpedig Párizsban. Itt tartották ugyanis az „ántánt” országok részvételével (de Anglia nélkül) azt a nyolcnapos katonai versenysorozatot, amely az esemény védnökéről, Pershing tábornokról a „Pershing-olimpiász” nevet kapta. Európában ekkor már csak emlék volt a háború, és nagyrészt lefutott a spanyolnáthajárvány is; az egy év múlva rendezendő antwerpeni olimpia diszkoszvető versenyének kimeneteléről éppúgy csak homályos jóslatok léteztek, mint a magyar békekötés feltételeiről.
