A Kossuth rádióban reggelente úttörők énekeltek vagy az Oszipov együttes műsorát sugározták, esetleg Suha Balogh János és népi zenekara játszott. Az újságolvasók mindennap tájékozódhattak az „osztrák probléma” megoldódásáról, „a Szovjetunió békepolitikájának sikeréről”; az Országgyűlésben ismét Rákosi Mátyás kárhoztatta az imperialisták agresszív lépéseit. Aki tudott a felhők, a dalok és a sorok között olvasni, annak világos volt, hogy Európa sorsának alakulásában döntő tényező a szovjet politikai akarat, illetve ezzel szoros összefüggésben a „német kérdés” rendeződése. Mindezek hátterében azonban a történelemmel sodródó állampolgár már akkor is olyan eseményeket, tevékenységeket sejtett, amelyekről sem a rádió, sem az újságok nem tudósítottak – így nem is kombinált, hanem inkább annak örült, hogy a berni tragédia után egy évvel a magyar válogatott 100 ezer néző előtt magabiztosan győzte le Skóciát.
A közvélemény természetesen arról sem szerezhetett tudomást, hogy 1955 májusában a német labdarúgó-szövetség titokban meghívást kapott: a nyár folyamán a német válogatott látogasson el Moszkvába, ahol a világbajnok csapatot barátságos meccsen fogadnák a Szovjetunió legjobbjai. A helyzet több szempontból kényes volt. A világháború sebei korántsem gyógyultak be, még mindig tízezer német hadifogoly maradt orosz fogságban.
A két állam között nem létezett diplomáciai kapcsolat, s a közeledést nem segítette, hogy az NSZK éppen veresége tizedik évfordulóján (másik szemszögből a győzelem napján) lépett be a NATO-ba; röviddel ezután megalakult a Varsói Szerződés. A szovjet meghívás nemcsak politikailag, de futballtörténetileg is váratlan volt: Németország és Oroszország addig csupán egyszer, 1912-ben játszott egymással, akkor a németek 16:0-ra győztek.
A két világháború között a két válogatott nem játszott egymás ellen, elvétve akadtak azért szovjet–német találkozások. 1923-ban például egy ismeretlen összetételű szovjet csapat érkezett Berlinbe, hogy összemérje erejét a német munkás-sportolókkal. 25 ezer elvtársi szurkoló jelenlétében a szovjetek 6:0-ra nyertek. A németek a baloldali beszámolók szerint nem csupán az eredmény miatt voltak csalódottak, de azért is, mert a közös rendezvények során kiderült, a politikailag iskolázatlan szovjet játékosok mind szavaikban, mind viselkedésükben polgári beállítottságról tettek tanúbizonyságot.
1955-re mindez a múlt ködébe veszett: a FIFA már nem sújtotta bojkottal a Szovjetuniót, az NSZK csapatát pedig mindenütt fogadták. A nyugatnémetek első hivatalos meccsüket még 1950-ben játszották, a semleges Svájc ellen, s két évvel később már egy volt háborús ellenféllel is összemérhették erejüket: Párizsban 3:1-es vereséget szenvedtek Franciaországtól. A vendéglátók akkor még a békesség kedvéért azt kérték a francia fővárosba érkező 4 ezer német szurkolótól, hogy a himnuszt ne énekeljék, s zászlót se vigyenek a stadionba. 1955. augusztus 21-én, az első Szovjetunió–NSZK mérkőzésen a német zászló ott lobogott a moszkvai Dinamo stadionjában Lenin és Sztálin profilja mellett, s egy szovjet katonazenekar a német himnuszt is eljátszotta – hivatalosan először a világháború vége óta.
A tribünön a 70 ezer néző között 1500 német vendég is helyet kapott, akik közül legfeljebb néhányan dúdolták magukban az első vagy a harmadik versszakot. A szurkolók kiválasztása különös módon zajlott, ugyanis a szovjet fél által előre meghatározott vízummennyiség felét az NDK-nak adták, s a körülbelül 700 nyugatnémet drukker útjának szervezését is Kelet-Berlinre bízták. Nem kis zavart (és bizalmatlanságot) okozott, amikor a keletnémetek által kiválasztott nyugati újságírók, SPD-tagok és futballfunkcionáriusok megkapták a meghívót, s vele a felajánlott – több mint kéthavi átlagkeresetnek megfelelő – 1000 márkával megtámogatott ötnapos társasutazás lehetőségét. A két német szurkolótábor végül a politikai propaganda veszélyeire figyelmeztetve és jól felkészítve egy vonaton utazott Kelet-Berlinből Moszkvába, s odaérkezve együtt keltettek hatalmas feltűnést – a háború után először érkeztek a szovjet fővárosba nagyobb számban német turisták.
A 15 német játékos – nagy részük egy évvel korábban világbajnok lett – csaknem fele szintén Kelet-Németországban született, a háború idején legtöbbjük még gyerek volt, többeknek a testvére esett el az orosz fronton, de épp a legjobb futballista, a csapatkapitány Fritz Walter volt az egyetlen, aki a seregben szolgált és rövid időt hadifogságban is töltött. A korszakra jellemző, hogy a német játékosok a moszkvai utazásukról a rádióból értesültek: a kerettagok augusztus elején levelet kaptak, amelyben arra kérték őket, hogy feltétlenül hallgassák a 14-i sporthírek adását, mert abból tudják meg, hogy csomagolniuk kell-e.
A kiválasztottak azután Moszkvában luxushotelben laktak, a városnézés során életükben először kaviárt vásároltak (Herkenrath, a kapus rumot vett a GUM-ban), meglátogatták Lenin és Sztálin mauzóleumát, balalajkákkal a kezükben pózoltak a Vörös téren.
A mérkőzésen a dísztribünön megjelent Hruscsov mellett az NDK vezetője, Wilhelm Pieck is – amikor bejött, az NSZK küldöttség demonstratívan levonult a kispadok mögé (majd a meccs elején visszamentek, hogy jobban lássanak). A német játékosok virágot kaptak; a csokrokat kiszórták a közönség közé, majd elkezdődött a meccs. A német filmhíradó néhány perces beszámolóját nézve a játék jó iramú volt, szép gólok estek, Jasin nagyokat védett, s a békességhez az is hozzájárult, hogy végül itt is a szovjetek nyertek. Volt azonban a tudósításnak egy olyan eleme, amely azt bizonyította, hogy a múltat nem könnyű eltörölni. Ugyanis a kommentátor minden mondatában szerepelt egy-egy katonai kifejezés: csata a napfényben, balszárny, ellentámadás, gyors áttörés, bombaerejű lövés („az oroszok minden szögből lőnek”), s akkoriban ez még valószínűleg a legvájtabb fülű németeket sem bántotta.
Végül kiderült, hogy a mérkőzésre valóban a megbékélés jegyében került sor, hiszen mindez csak előkészítette a német kancellár szeptemberi – szintén váratlannak tűnő – moszkvai látogatását, amelynek keretében megállapodás született az utolsó tízezer hadifogoly hazatéréséről (akik a mérkőzés közvetítését már reménykedve hallgathatták a táborokban). „Adenauer jégtörői voltunk” – mondta később az egyik német játékos. A meccset egy hannoveri visszavágó követte, de arra már nem emlékszik senki. Hogy az 1955-ös mérkőzés emlékezete máig eleven, azt bizonyítja, hogy Jevgenyij Jevtusenko 2009-ben verset írt a találkozóról. Részlet (Dalos György fordítása): „Fritz Walter, hol vagy? / Üljünk le egy pofa sörre! / Klassz volt a meccs – kitanultam belőle, / kezet kell adni – megéri a munka. / És 3:2 lett / a mi javunkra, / de oszthatatlan a közös nyereség.”
