Nekrológ

Maradona emlékműve

Diego Maradona (1960–2020)

Sport

Ahogy mindenről készül statisztika, bizonyára nemsokára kimutatják majd azt is, hogy a 21. századra átalakult virtuális és valós médiavilágokban összességében még soha senkiről nem jelent meg annyi megemlékezés, mint a néhány napja elhunyt Diego Maradonáról.

S nem kétséges, hogy most, Maradona halála után emlékművek keletkeznek majd a világ több pontján, akár még Magyarországon is. A kollektív emlékezet és az emlékműállítás 21. századi történetébe mindez súrlódásmentesen illeszkedik: a korábbi hősök helyét a szórakoztatóipar nagyságai, a közelmúlt futballistái és filmsztárjai veszik át, származási helyüktől, országuktól akár távoli vidékeken is. Maradona mint egyszerre lokális és globális hősalak, akinek közelmúltbeli tetteit gondosan őrzik a mozgóképek ezrei, már halála előtt is kapott szobrokat: Argentínában több helyen áll emlékműve, Nápoly utcáin is felbukkant, majd el is tűnt egy őt ábrázoló kisebb méretű alkotás, az indiai Kolkatában, Nyugat-Bengál fővárosában pedig három évvel ezelőtt ő maga avatta fel nagyméretű monumentumát, amelyen kezében a világbajnoki trófeát tartja.

A ma élő sportolók között ugyan többen is vannak, akik a jelenkor globális emlékezeti rendszerében hasonlóan kiemelt helyet foglalnak el, Maradona emlékezete mégis több szempontból különleges. Egyrészt talán ő az első, akiről karrierje kezdete óta folyamatosan beszámolók és filmek születtek. Gyerekkorában már felvételek készültek bravúros dekázásáról és fejelgetéséről, s a megörökített mozdulatok nem sokban különböznek azoktól, amelyeket húsz évvel később Nápolyban vettek fel egy-egy bemelegítése során. És persze azok a képsorok, amelyek a nagyvilág számára először érzékeltették megállíthatatlanságát: egy dokumentumfilm az 1979-ben Japánban rendezett ifjúsági világbajnokságról; Maradona mindenkit kicselez, Maradonát felrúgni sem lehet, Argentína győz, a torna legjobb játékosa: Maradona. A szupersztárok között ő az első, akiről már csaknem minden fontos kép rendelkezésre áll. A régi nagy dél-amerikai csillagok, Andrade vagy Sivori emlékezete ma már csak annyira idézhető fel, mint a 19. századi színésznagyságoké. Pelé brazíliai játékáról Európában csak leírásokból vagy fotókból értesülhettek a rajongók, s hiába próbáljuk meg Puskás összes fennmaradt gólját 3D-animációkba önteni, játékának összképe aligha rajzolható újra. Maradona életének csúcs- és mélypontjai viszont szinte kivétel nélkül megtalálhatók a YouTube-on.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Figyelmébe ajánljuk

Nem tud úgy tenni, mintha…

„Hányan ülnek most a szobáikban egyedül? Miért vannak ott, és mióta? Meddig lehet ezt kibírni?” – olvastuk a Katona József Színház 2022-ben bemutatott (nemrég a műsorról levett) Melancholy Rooms című, Zenés magány nyolc hangra alcímű darabjának színlapján.

Nyolcadik himnusz az elmúlásról

Egy rövid kijelentő mondattal el lehetne intézni: Willie Nelson új albuma csendes, bölcs és szerethető. Akik kedvelik a countryzene állócsillagának könnyen felismerhető hangját, szomorkás dalait, fonott hajával és fejkendőkkel keretezett lázadó imázsát, tudhatják, hogy sokkal többről van szó, mint egyszeri csodáról vagy véletlen szerencséről.

Szobáról szobára

Füstös terembe érkezünk, a DJ (Kókai Tünde) keveri az elektronikus zenét – mintha egy rave buliba csöppennénk. A placc különböző pontjain két-két stúdiós ácsorog, a párok egyikének kezében színes zászló. Hatféle színű karszalagot osztanak el a nézők között. Üt az óra, a lila csapattal elhagyjuk a stúdiót, a szín­skála többi viselője a szélrózsa más-más irányába vándorol.