Mélyi József

Állatszobrok pénzjellege

Medve harcol bikával a Krisztinán

  • Mélyi József
  • 2020.07.18 08:06

Publicisztika

A hír ma már csaknem minden tekintetben hétköznapi: a Magyar Nemzeti Bank egyik cége közbeszerzési eljárást indított a Magyar Telekom egykori, Krisztina körúti székházához kapcsolódó műalkotások elkészítésére.

A hír ma már csaknem minden tekintetben hétköznapi: a Magyar Nemzeti Bank egyik cége közbeszerzési eljárást indított a Magyar Telekom egykori, Krisztina körúti székházához kapcsolódó műalkotások elkészítésére. Az MNB-Ingatlan Kft. igazolta, hogy a „szerződés, mivel annak célja egyedi művészeti alkotás ajánlatkérő általi megszerzése, kizárólag egy meghatározott gazdasági szereplővel köthető meg”. A „meghatározott gazdasági szereplő” pedig a Dante Birodalom Kft., amelynek képviseletében Szőke Gábor Miklós jár majd el, akinek már számos köztéri alkotása áll nem csak Magyarországon, de külföldön is. A megbízás két alkotás előállítására vonatkozik: az épület előtt egy majdnem 10 méteres talapzaton egy rozsdamentes acélból készült „Medve & Bika harc” kompozíció áll majd („több száz, különböző átmérőjű és hosszúságú függőleges fémhasábból épül fel és rajzolódik ki a két állatalak”, amelyek így tőzsdei grafikont idéznek), az ingatlan aulájában pedig egy Oroszlán-szoborcsoport („9 db oroszlánszobor és 30 méter hosszú felhő, rozsdamentes acél”). Utóbbi ára 470 millió forint, előbbi pedig 197 millió forintba kerül, ez összesen 667 millió; „a tárgyalások után az ajánlati ár nem változott”.

Mai magyar világunkban mindez valóban nem különösebben meglepő; egy állami cég nem pályáztat, hanem megbízást ad, egy meghatározott gazdasági szereplő korábban nehezen elképzelhető összegért elvégzi a munkát, a végeredmény pedig a leírások alapján könnyen elgondolható. Ami mégis említésre méltóvá teszi az esetet, az a közelmúlt. Hiszen életkorukból kifolyólag vagy egyszerűen megszokásból a mai Magyarországon már sokan akadnak, akik nem tudják felidézni, mihez képest lehetne elfogadhatatlannak vagy megmagyarázhatatlannak tekinteni az eljárást. Nemcsak arról van szó, hogy 15 vagy 20 évvel ezelőtt (nem is beszélve a korábbiakról) mennyire más volt a köztéri alkotások állításának intézményrendszere és kultúrája, hiszen mára mindez teljesen felbomlott. És nem is csak az ízlés vagy a gazdasági és társadalmi keretrendszerek megváltozásáról érdemes elgondolkodni, hanem inkább a jelenség egészéről: a megbízó és a művész szerepének átalakulásától a megbízás módján át annak léptékéig valójában minden tényezőről.

A Magyar Nemzeti Bank másfél-két évtizeddel ezelőtt még jóval visszafogottabban viszonyult a művészethez. Akadt ugyan példa műtárgyak vásárlására vagy egyes kiállítások támogatására, de ezek mértéke elenyésző volt azokhoz a beszerzésekhez képest, amelyek az elmúlt években például az MNB alapítványaihoz kapcsolódtak – ahol, mint tudjuk, minden elveszítheti közpénz jellegét. Különösen bőséges keretet biztosított a Nemzeti Bank 2014 és 2018 között az Értéktár programra, amely rövid létezés és számos, különböző típusú és jelentőségű műtárgy megvásárlása után ugyanolyan összefüggéstelenül tűnt el, ahogyan megszületett. De ha egy kicsit kitágítjuk a perspektívát, láthatjuk, hogy időközben az összes további bank kulturális szerepvállalása gyökeresen átalakult – az ellenkező irányban. A korábban büszkén kirakatba tett vállalati művészeti gyűjtemények ma már szinte láthatatlanok, gyarapodásuk gyakorlatilag leállt, és ki emlékszik már arra, hogy valaha – még 8–10 évvel ezelőtt is – a Raiffeisen Galéria plakátjai az egész pesti belvárost beterítették?

Mindeközben a nemzetstratégiailag kiemelt köztéri művekre költött állami pénzek léptéke jelentősen megváltozott. Először a Kossuth tér kapcsán tűntek fel a régen ott állt emlékművek megközelítő rekonstrukciójára költött sok száz milliós összegek, s a pénzköltők már akkor is úgy tettek, mintha ez a dimenzió a normalitás része lenne. Most pedig már a díszítőszobrokra is kiterjed a mértéktelenség. Pedig viszonyítási alapnak itt van például az első Orbán-kormány ideje. Akkoriban 400 millió forint támogatás elegendő volt a Hősök terén a millenniumi emlékmű teljes felújítására, a Nemzeti Színház előtt álló színészszobrokra pedig összesen 173 millió adóforintot fordítottak. De a mostani, két alkotásra kiadott 667 millió forint különösen annak fényében tűnik abszurdnak, hogy 2000-ben, a millennium megünneplésekor a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma 625 millió forintot adott különböző településeknek szobrok, emlékművek, festmények készíttetésére, restaurálására – összesen 186 mű valósult meg ebből az összegből.

Viszonyításképpen visszatekinthetünk a régmúltba is: amikor a Nemzeti Bank mai székháza az Osztrák–Magyar Bank épületeként létrejött, a teljes beruházás – benne Maróti Géza beltéri, vagy többek között Senyei Károly homlokzati szobraival – összege nem érte el mai áron a 10 milliárd forintot. A 19. század legvégén, szintén Senyei Károly alkotta meg a korszak egyik legdrágább kompozícióját: a Kúria tetején lévő hatalmas diadalszekerének ára 90 ezer korona, vagyis átszámítva jóval kevesebb, mint 200 millió forint volt. Bár a százhúsz évvel ezelőtti viszonyok nem mérhetők össze a maiakkal, és a világ legdrágább kortárs köztéri műveinek listájára sem lehet átszámítva 2 millió dollárral felkerülni (a hatodikat a sorban jelenleg 10 millióra becsülik), a szakmailag megalapozottan elköltött 667 millió forint a kortárs magyar köztéri művészetben a közeljövőben számtalan problémát megoldhatna.

Mire jövőre elkészülnek, Szőke Gábor Miklós alkotásai nem a megoldás, hanem a probléma részei lesznek. Pedig alig több mint egy évtizeddel ezelőtt az alkotó deszkákból szerkesztett, lendületes állatszobrai látványos, efemer munkákként új színt hoztak a közterekre. Műveire talán leginkább a fesztiválszobor meghatározás illett: 2008-ban emblematikus lova köszöntötte a Nemzeti Vágta résztvevőit a Műcsarnok előtt; ugyanabban az évben már árverésre bocsátották egy bikáját. A következő években országszerte egyre többen rendeltek a könnyen mozgatható, semleges és dekoratív állatfigurákból, és bár a maradandóság kérdése már akkor is felmerült, a hatás még mindig meglepő volt. A dimenzióváltást a Fradi-pálya előtt felállított fém sasmadár jelentette, a címerből félelmetesre nagyított „labdaragadozó” lett, a fából pedig vaskarika. A vizes világbajnokság idején Budapesten kihelyezett alkotásokból már látszott, hogy Szőke munkájára jobban illik a „kabalaszobrászat” kifejezés; a delfinek és cápák nem a korábbi neves magyar állatszobrászok, Simay Imre vagy Boldogfai Farkas Sándor tradíciójához csatlakoztak, és nem említhetők egy napon a közelmúlt ötletes alkotásaival, Csáki László hédervári Kolorádóbogarával, vagy Martin Henrik veszprémi Medveállatkájával sem; Szőke alkotásai – formájukban bármennyire hasonlítanak is a korábbiakra – elvesztették eredeti jellegüket. A most tervezett két munkával – az egyébként sokkal inkább tőzsdékhez illő medvével és bikával (amelynek előképe 1985 óta áll a frankfurti börze előtt), illetve a leírás alapján a Mammut II. giccses mennyezetdíszét idéző oroszlánokkal – pedig Szőke Gábor Miklós papírral igazoltan is „meghatározott gazdasági szereplővé” válik; a leírásban csak az „egyedi művészeti alkotás” kitétele tűnik érvénytelennek.

Neked ajánljuk