Van, akit már a rockopera szó hallatán kiráz a hideg, pedig a múltban akadtak érdekes, izgalmas művek a műfajban, még ha sok klasszikust nem is tudunk felsorolni.
Először akkor hallottunk róla, amikor az előző évtized elején jó kis indie-folk lemezeket adott ki brooklyni csapatával, a Woodsszal.
Kettős jubileumot ünnepelhetett az elmúlt hetekben Mike Oldfield: egyrészt 70 éves lett, másrészt kereken öt évtizede jelent meg fő műve, a Tubular Bells. Mindez elegendő egy kis visszaemlékezésre: nem csak a legendás album keletkezésére, de a „nehéz esetnek” tekintett zenész teljes eddigi pályájára is.
A Covid előtt egy nagyszerű lemezt (I Am Easy to Find) és egy felejthetetlen Sziget-koncertet kaptunk a Matt Berninger vezette The Nationaltől.
Elmúltak már azok az idők, amikor Glastonburyben, a Szigeten és számos egyéb nagy fesztiválon tízezrek ugráltak, bólogattak a Fun Lovin’ Criminals rockos-funkos-hiphopos zenéjére.
A Metallica életműből általában az első három albumot (Kill ’Em All, 1983; Ride the Lightning, 1984; Master of Puppets, 1986) szokás kikezdhetetlen remekművekként emlegetni.
Aki ott volt a Mission legutóbbi, 2012-es magyarországi koncertjén, és a lámpák felkapcsolása után hazament, az lemaradt a zenekar monumentális csúcsdaláról, a Tower of Strength-ről.
Ha végignézünk a Rock and Roll Hall of Fame zenészeinek listáján, egészen biztos, hogy Andy Fletcher az, aki a legkevesebbet tette azért, hogy bekerüljön az elit klubba.
