Lemez

Hamu és gyémántok

The Rolling Stones: Hackney Diamonds

Kritika

Döbbenetes belegondolni, hogy a Rolling Stones öreg, legalábbis öregedő zenekarnak számított a nyolcvanas években; a szintetizátorok uralta évtized ifjú titánjai így tartották őket számon.

Az azóta eltelt évtizedekben aztán valahogy megszoktuk, hogy itt van velünk a Stones, fáradhatatlanul és elpusztíthatatlanul, noha egy idő után új anyaggal egyre ritkábban jelentkeztek. Ha a hét évvel ezelőtti Blue & Lonesome című bluesfeldolgozás-gyűjteményt nem számítjuk, akkor a zenekar utoljára 2005-ben adott ki saját szerzeményeket tartalmazó albumot, a Bigger Banget. A 2012-es GRRR! című válogatáson ugyan szerepelt két új dal, illetve ott volt még a Covid-időszak elején kiadott Living in a Ghost Town, de a várva várt nagylemez nem akart megszületni.

Az utóbbi 18 évben a Stones inkább a színpadokon létezett, emellett best-ofokkal, koncertalbumokkal és újrakiadásokkal jelentkezett. A tagok néha foglalkoztak egy kicsit a szólódolgaikkal, de leg­inkább együtt turnéztak a pandémia kezdetéig, majd tavalyelőtt mindenkit váratlanul ért Charlie Watts dobos halála. De az együttes ezután sem állt le, és többszöri nekifutás után végre nekilátott, hogy elkészítse a 24. albumát. Igazán akkor indultak be a dolgok, amikor maguk mellé vették a mindössze 33 éves producert, Andrew Wattot, aki fiatalos lendületet és hangzást adott a daloknak – mindezt úgy, hogy a zenekar semmilyen kínos kompromisszumra vagy görcsös erőlködésre nem kényszerült.

A nyolcvanat pár hónapja betöltő Mick Jagger, a hasonlóan kerek születésnap kapujában álló Keith Richards és a náluk négy évvel fiatalabb Ronnie Wood igencsak prominens vendégcsapatot kért fel a közreműködésre – jelentős részük korban is passzol a zenekar tagjaihoz. Itt van Paul McCartney (81), aki beajánlotta Wattot producernek, továbbá Elton John (76), Stevie Wonder (73), rangidősként pedig az együttes egykori basszusgitárosa, Bill Wy­man (87), aki három évtizede hagyta ott a Stonest. A dobokat a koncerteken is játszó Steve Jordan (66) kezeli, de két dalban Watts játékát is hallhatjuk. Érdekes, hogy a turnékon szereplő Darryl Jones (61) ezúttal nem játszik: a basszusgitárt Watt, Richards, Wood, McCartney és Wyman szólaltatta meg a sessionök során.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

A képekbe dermedt vágy

Az Aspekt című feminista folyóirat társ­alapítója, Anna Daučíková (1950) meghatározó alakja a szlovák és a cseh feminista és queer művészetnek és a kilencvenes évektől a nemzetközi szcénának is.

Emberarcú

Volt egy történelmi pillanat ’56 után, amikor úgy tűnt: a szögesdrótot ha átszakítani nem lehet ugyan, azért átbújni alatta még sikerülhet.

Fától fáig

  • - turcsányi -

A Broke olyan, mint egy countrysláger a nehéz életű rodeócowboyról, aki elvész valahol Montanában a méteres hó alatt, s arra ébred, hogy épp lefagyóban a lába.

Kis nagy érzelmek

Egyszerű és szentimentális, de mindkettőt büszkén vállalja Baltasar Kormákur filmje. Talán az Előző életek volt utoljára ilyen: a fordulatok és a hősök döntései néha elég vadak, de sosem annyira, hogy megtörjék az azonosulás varázsát, az érzelmek őszintesége pedig mélységes hitelességet kölcsönöz a filmnek.

Nincs bocsánat

Az előadás Balássy Fanni azonos című kötetéből készült. A prózatöredékekből összeálló, műfajilag nehezen besorolható könyv a 2020-as években felnőtté váló fiatalok életkezdési pánikhelyzetéről ad meglehetősen borús képet.

Az individuum luxusa

  • Balogh Magdolna

Igazi szenzációnak ígérkezett ez a láger­napló, hiszen a mű 1978-ban csak erősen megcsonkítva jelenhetett meg a szerző magán­kiadásában, többszöri kiadói elutasítás és a publikálás jogáért folytatott 12 évnyi küzdelem után.