Lemez

Hamu és gyémántok

The Rolling Stones: Hackney Diamonds

Kritika

Döbbenetes belegondolni, hogy a Rolling Stones öreg, legalábbis öregedő zenekarnak számított a nyolcvanas években; a szintetizátorok uralta évtized ifjú titánjai így tartották őket számon.

Az azóta eltelt évtizedekben aztán valahogy megszoktuk, hogy itt van velünk a Stones, fáradhatatlanul és elpusztíthatatlanul, noha egy idő után új anyaggal egyre ritkábban jelentkeztek. Ha a hét évvel ezelőtti Blue & Lonesome című bluesfeldolgozás-gyűjteményt nem számítjuk, akkor a zenekar utoljára 2005-ben adott ki saját szerzeményeket tartalmazó albumot, a Bigger Banget. A 2012-es GRRR! című válogatáson ugyan szerepelt két új dal, illetve ott volt még a Covid-időszak elején kiadott Living in a Ghost Town, de a várva várt nagylemez nem akart megszületni.

Az utóbbi 18 évben a Stones inkább a színpadokon létezett, emellett best-ofokkal, koncertalbumokkal és újrakiadásokkal jelentkezett. A tagok néha foglalkoztak egy kicsit a szólódolgaikkal, de leg­inkább együtt turnéztak a pandémia kezdetéig, majd tavalyelőtt mindenkit váratlanul ért Charlie Watts dobos halála. De az együttes ezután sem állt le, és többszöri nekifutás után végre nekilátott, hogy elkészítse a 24. albumát. Igazán akkor indultak be a dolgok, amikor maguk mellé vették a mindössze 33 éves producert, Andrew Wattot, aki fiatalos lendületet és hangzást adott a daloknak – mindezt úgy, hogy a zenekar semmilyen kínos kompromisszumra vagy görcsös erőlködésre nem kényszerült.

A nyolcvanat pár hónapja betöltő Mick Jagger, a hasonlóan kerek születésnap kapujában álló Keith Richards és a náluk négy évvel fiatalabb Ronnie Wood igencsak prominens vendégcsapatot kért fel a közreműködésre – jelentős részük korban is passzol a zenekar tagjaihoz. Itt van Paul McCartney (81), aki beajánlotta Wattot producernek, továbbá Elton John (76), Stevie Wonder (73), rangidősként pedig az együttes egykori basszusgitárosa, Bill Wy­man (87), aki három évtizede hagyta ott a Stonest. A dobokat a koncerteken is játszó Steve Jordan (66) kezeli, de két dalban Watts játékát is hallhatjuk. Érdekes, hogy a turnékon szereplő Darryl Jones (61) ezúttal nem játszik: a basszusgitárt Watt, Richards, Wood, McCartney és Wyman szólaltatta meg a sessionök során.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.