Lemez

Hamu és gyémántok

The Rolling Stones: Hackney Diamonds

Kritika

Döbbenetes belegondolni, hogy a Rolling Stones öreg, legalábbis öregedő zenekarnak számított a nyolcvanas években; a szintetizátorok uralta évtized ifjú titánjai így tartották őket számon.

Az azóta eltelt évtizedekben aztán valahogy megszoktuk, hogy itt van velünk a Stones, fáradhatatlanul és elpusztíthatatlanul, noha egy idő után új anyaggal egyre ritkábban jelentkeztek. Ha a hét évvel ezelőtti Blue & Lonesome című bluesfeldolgozás-gyűjteményt nem számítjuk, akkor a zenekar utoljára 2005-ben adott ki saját szerzeményeket tartalmazó albumot, a Bigger Banget. A 2012-es GRRR! című válogatáson ugyan szerepelt két új dal, illetve ott volt még a Covid-időszak elején kiadott Living in a Ghost Town, de a várva várt nagylemez nem akart megszületni.

Az utóbbi 18 évben a Stones inkább a színpadokon létezett, emellett best-ofokkal, koncertalbumokkal és újrakiadásokkal jelentkezett. A tagok néha foglalkoztak egy kicsit a szólódolgaikkal, de leg­inkább együtt turnéztak a pandémia kezdetéig, majd tavalyelőtt mindenkit váratlanul ért Charlie Watts dobos halála. De az együttes ezután sem állt le, és többszöri nekifutás után végre nekilátott, hogy elkészítse a 24. albumát. Igazán akkor indultak be a dolgok, amikor maguk mellé vették a mindössze 33 éves producert, Andrew Wattot, aki fiatalos lendületet és hangzást adott a daloknak – mindezt úgy, hogy a zenekar semmilyen kínos kompromisszumra vagy görcsös erőlködésre nem kényszerült.

A nyolcvanat pár hónapja betöltő Mick Jagger, a hasonlóan kerek születésnap kapujában álló Keith Richards és a náluk négy évvel fiatalabb Ronnie Wood igencsak prominens vendégcsapatot kért fel a közreműködésre – jelentős részük korban is passzol a zenekar tagjaihoz. Itt van Paul McCartney (81), aki beajánlotta Wattot producernek, továbbá Elton John (76), Stevie Wonder (73), rangidősként pedig az együttes egykori basszusgitárosa, Bill Wy­man (87), aki három évtizede hagyta ott a Stonest. A dobokat a koncerteken is játszó Steve Jordan (66) kezeli, de két dalban Watts játékát is hallhatjuk. Érdekes, hogy a turnékon szereplő Darryl Jones (61) ezúttal nem játszik: a basszusgitárt Watt, Richards, Wood, McCartney és Wyman szólaltatta meg a sessionök során.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.