A Mike Kerr és Ben Thatcher alkotta Royal Blood felállásában és hangzásában az a különleges, hogy a dob mellett nem a gitár, hanem a basszusgitár a másik hangszer – igaz, alaposan megtámogatva effektekkel. A körülöttük kialakult hájp következtében nem volt nagy meglepetés, hogy a cím nélküli lemezük meg sem állt a brit lista tetejéig.
A duóval kapcsolatban természetesen meg kell említeni a White Stripest, a riffek mindenhatóságában hívő Royal Blood vitathatatlan szellemi elődjét. A 2017-es How Did We Get So Dark és a négy évvel későbbi Typhoons is listavezető lett, akárcsak a Back to the Water Below című friss album, amelynek az sem ártott, hogy Kerr egy idei skóciai fesztiválon elküldte a rockzenét nem igazán értékelő közönséget melegebb éghajlatra.
A frontember és társa ezúttal külső producer nélkül dolgozott, a korábbiakhoz képest most jóval több billentyűs hangszert hallunk (koncerteken egy szintetizátoros is velük van a színpadon). A zúzós nyitódal, a Mountains at Midnight berúgja az ajtót, a Pull Me Through a tempóváltások és a kiállások miatt marad emlékezetes, a Tell Me When It’s Too Late-et a riff teszi emlékezetessé, a How Many More Timesban Elton John-os zongora díszíti a hangzást, a There Goes My Cool a skóciai incidensről is szólhatna, a záró Wavesben pedig a késői Beatlest idézi a dallamvezetés. Jó kérdés lenne, hogy Kerr mit szólna a Sziget közönségéhez, bár ahhoz meg is kellene hívni őket.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
