Ahogy felbukkannak a színpadon, szinte úgy néznek ki, mint egy ikerpár: hasonló zakót, nadrágot és kalapot viselnek, és mindketten szemüvegesek. Costello az éneklés mellett gitáron játszik, Nieve elsősorban zongorán (nem is akárhogyan), de időnként átfordul a szintihez, és még egy furán effektezett melodikát is a kezébe vesz. A zenei hangzás néha telítettebb a színpadon látható hangszerparkhoz képest – egy pár dalban a dob és a basszus előre programozott formában szólal meg. Például a Watching the Detectivesben, amelynek pszichedelikus reggae-je az est egyik csúcspontjának bizonyul. A két angol a turnén sosem adja elő ugyanazt a szettlistát, sokszor koncerten belül változtatnak az előre tervezett programon. Gyakran az adott helyhez szabják valamennyire a dalokat, és ahogy Costello félig-meddig beígérte múlt heti lapszámunkban lejött interjújában, a Szomorú vasárnap is elhangzik; természetesen angolul. A Paul McCartney-val közösen írt dalokból ezúttal a So Like Candyre esik a választás, és a másik nagy mentor/dalszerzőtárs, Burt Bacharach is megidéződik. Felcsendül a She című Charles Aznavour-örökzöld, a (What’s So Funny ’Bout) Peace Love and Understandingben pedig Nieve is dalra fakad. Mindegyik dal az utolsónak tűnik, de mindig jön egy újabb – végül az örök sláger Alisont követő Couldn’t Call It Unexpected No. 4 a zárás, közönségből énekléssel, és a közönséget a színpadon énekeltetéssel.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
