Visszhang: koncert

dEUS

Visszhang

„Bécsig kellett menni, hogy lássuk Tom Barmanéket a How to Replace It című friss album turnéján”

Ezt írtam bő fél évvel ezelőtt, de nem sokkal később a dEUS bejelentett egy budapesti időpontot is. Az A38 szakmai hídjánál sikerül összefutni Stéphane Misseghers dobossal, úgyhogy a múltkori Zoom-interjú után megvolt a személyes kontakt is. A zenekar 11 év után tért vissza az A38-ra, és még mindig kiváló formának örvend. A bécsi koncerthez hasonlóan ezúttal is a hosszú szünet után kiadott új lemez dalai dominálnak, de a közönség jól fogadja ezeket, bár az tény, hogy a 90-es, illetve a 2000-es években keletkezett klasszikusok aratnak nagyobb sikert. Az egyik ilyen a méltatlanul alulreprezentált Vantage Point című albumon szereplő The Architect, illetve a minimálból induló, de aztán elképesztő tombolásba torkolló Instant Street – kár, hogy utóbbit egy kicsit lehúzza Mauro Pawlowski hamisan előadott éneke. A dEUS fellépésein nemcsak Barman énekel, hanem a zenekar összes tagja kap időnként lehetőséget vokális megmutatkozásra.

A koncert kétharmadánál kicsit leül a hangulat, és a szettlista hallhatóan nem elégíti ki sokak igényét, de az antwerpeni zenekar lemezbemutató turnén van, nem best-of programot játszik. A bécsi bulihoz hasonlóan a Suds & Soda ismét kimarad, noha az együttes két állomással korábban, Varsóban előadta. Együtt tudunk élni ezzel, és mivel a dEUS szívesen jár hozzánk, legközelebb talán több slágert fognak játszani. Kifelé nem sikerül összefutni a dobossal, de Barman ott cigizik a hajó fedélzetén, a holdfogyatkozás fényében.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)