Magyar Narancs: A végzettséged szerint nyomdamérnök vagy. Miért ilyen jellegű tanulmányokat folytattál?
Mátyás Attila: A Könnyűipari Műszaki Főiskolát végeztem el.
A szüleim szerették volna, ha továbbtanulok, én meg nem nagyon tudtam, mihez kezdjek magammal. Nem feltétlenül akartam dolgozni, és úgy döntöttem, hogy akkor elmegyek egy főiskolára, tanulgatok egy kicsit, és addig is élem az ifjú titánok életét. Ez a suli volt a legközelebb hozzánk, és az is pozitívum volt, hogy sok lány járt oda. A Kandóra nem akartam menni. Végül elvégeztem a fősulit, csak egy kicsit lassabban, mert akkor már zenélgettünk. Szendrey Zsolt „Szasza” barátommal akkoriban már volt együttesünk, amely egy kicsit a Duran Duran nyomvonalán haladt.
MN: Hogyan, mikor találkoztál először Szaszával?
MA: Középiskolás koromban, Óbudán laktak ők is. Nagy élet volt a panelházak tövében. Jerabek Csabával (az F.O. basszusgitárosa – N. I.) is nagyon régi az ismeretségem, már az édesanyáink is gyerekkori barátok voltak. Szóval Csabit még régebb óta ismerem. Összeállt egy baráti társaság, sokat bandáztunk lenn a téren. Állítólag úgy indult Szaszával az ismeretségem, hogy én elvettem a labdáját. Ezt a mai napig fel szokta hánytorgatni nekem.
MN: A kora huszonéves, Duran Duranért rajongó és Delhusa Gjon oldalán színtiszta popzenét játszó srác hogyan jutott el az olyan jóval sötétebb együttesek világához, mint a The Sisters of Mercy, a Mission meg a New Model Army?
MA: A Delhusával töltött időszak abból a szempontból is nagyon hasznos volt, hogy megkedveltette velem a koncertezést. Ott döntöttem el igazán, hogy én ezt főállásban akarom csinálni. Közben bevonultam katonának, és az alaposan rányomta a bélyegét a hangulatomra. Az F.O. System ekkor indult Csabival. Szasza dobolt, akkor még posztpunkos zenét játszottunk. Itt, Óbudán nagyon sokan szerették a punkos, new wave-es zenéket. Nekem a punk nem jött be annyira, én mást akartam játszani. Közben Szasza rájött, hogy ő inkább énekelni akar, jött viszont Miklós Péter, és ő lett az új dobos. Petinek nagyon sok lemeze volt, külföldről szerezte be őket. Ő mutatott nekünk olyan zenekarokat, mint a Christian Death és a The Sisters of Mercy. Szasza elment zenélni Beri Aryval, és akkoriban még nem volt olyan, hogy valaki több zenekarban játsszon. A lényeg, hogy ’87 környékén én lettem az F.O. System énekese. Ekkor hallottam először a Missiont, és abban minden megtetszett: az énekhang, a dallamvezetés, a gitársound. Mondtam a többieknek, hogy csináljunk mi is valami hasonlót. Elkapott ez a borultabb, sötétebb, mélyebb világ – nagyon a magaménak éreztem.
MN: Több interjúban is azt nyilatkoztad, hogy az F.O. System is azért volt ilyen rövid életű, mert a rendszerváltás után jött egy felszabadultsági érzés, amihez nem passzolt ez a sötét hangulat. Utólag már tudjuk, hogy sok minden egyáltalán nem lett jobb a mai napig sem, szóval ilyen alapon akár még együtt is maradhatott volna a zenekar, nem?
MA: Értem, amit mondasz, de mi akkor is úgy éreztük, hogy most minden sokkal szabadabb lett, és ez így is volt. Amúgy a nevet leszámítva soha nem voltunk politizáló zenekar. Sokat játszottunk a Fekete Lyukban, meg amúgy is ott lógtunk, és ezzel lényegében magunk is részesei voltunk a rendszer ellen lázadó közegnek. Eléggé fojtogatóak voltak a mindennapok, klausztrofób hangulat volt, valójában nem zenélhettünk szabadon. Szabadabbak akartunk lenni, és amikor megnyíltak a határok, beköszöntött egy egészen más hangulat.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
