Puskás Panni

Társadalmi vállalás, közösségi alkotás, nagyszerű színészek, elhivatott civilek, profi stáb – minden adott volt egy remek előadáshoz.

A színpad hátterében egy Komoly Dolog feliratú fényreklám hirdeti: itt most komoly dolgokról lesz szó. És tényleg, komoly dolgokon röhögjük magunkat könnyesre, ám egy ponton azért elkomorulunk.

Kövér László kijelentése, úgy tűnik, aktuális maradt. Na nem azért, mintha bármiféle köze lenne a 21. századi gondolkodásunkhoz, hanem azért, mert továbbra is mindenkinek véleménye van arról, hogy mi történjen a hálószobánkban.

A koronavírus-járvány témáját „elhasználta” a közélet, átitatódott hétköznapjaink ideológiai és morális szólamaival, ráadásul a Dekameron maga is szinte minden alkotónak az eszébe jutott, így igen nehéz fába vágja a fejszéjét, aki mégis a járványról szeretne egy műalkotásban beszélni.

Ferdinand von Schirach izgalmas szerző: jogászból lett író, ami a hazánkban is játszott két színdarabján meg is látszik. A Terrort a Katona József Színház mutatta be 2016-ban, az Istent most láthatjuk először. Mindkettő zárt tárgyalás formáját ölti, a Terror a tárgyalóteremben játszódik, s bár az Istenben elhangzik az intelem, hogy „ügyvédnő, nem a bíróságon vagyunk”, és látszólag egy nyílt pódiumbeszélgetésen veszünk részt, valójában teljesen nyilvánvaló, hogy de, most is a bíróságon vagyunk. Ahol mi, nézők vagyunk bírók, és a felsorakoztatott számtalan érvből kell levonnunk a végső következtetést, majd szavaznunk kell arról, hogy támogatjuk-e Kertész Tibort abban, hogy orvosi segítséggel vessen véget az életének.

Az Örkény Stúdiója már a kezdetek óta színházi laborként is működik, ahol az alkotók teljes szabadságban hozhatnak létre az Örkény nagyszínpadi repertoárjától egészen eltérő produkciókat. Ilyen Kárpáti Péter új rendezése is, és felteszem, ilyen lesz majd áprilisban a Hat medúza egy tepsiben, Fekete Ádám rendezésében. Kockázatos vállalás e két rendezőt meghívni: színházi nyelvüket tanulni kell, egyiküké sem könnyen adja meg magát.

Az első felvonás maga a kénköves pokol. Talán csak egy pár évvel ezelőtti, az Újszínházban látott álnépies előadáshoz tudnám hasonlítani, amely bőven meg volt tűzdelve mindennel, amire a közönség rosszindulatra hangolt humorérzéke csak vágyott: xenofób, homofób és mindenféle más -fób poénokkal.

Egy játszóházban, pontosabban egy játszóház előterében vagyunk, ahol egy egyedülálló apa és egy válófélben lévő anya várakozik a foglalkozáson lévő gyerekére. Bár kapcsolatuk kissé viharosan indul (gyermekeik összevesznek bent, és természetesen felelőst kell találni egy ilyen komoly helyzetben), de a hosszú közös várakozások alkalmával – mi sem természetesebb – összemelegednek. Eddig ideálisnak tűnik a helyzet, ugye?

Czukor Balázs nagy fába vágta a fejszéjét. S hogy a kísérletének eredménye felemás lett, az azért is lehet, mert a téma ugyancsak nehezen megközelíthető. 

William Burroughs egy alkoholmámorban töltött 1951-es mexikói éjszakán jó ötletnek találta, hogy Tell Vilmost utánozva lelőjön a felesége fejéről egy poharat.

Rendkívül rokonszenves lány áll velünk szemben a színpadra festett apró négyzetben, amelyben épphogy csak elfér a veszélyesen magas sarkú cipője. Egyelőre nem mozdulhat onnan, csak azt kéri, hogy valaki vigye oda neki a színpad szélén lévő IKEA-s szatyrot.

Csak félig kacsa Szántusz Noémi performance-a.