Színház

Papás-mamás

Játszóház

Kritika

Egy játszóházban, pontosabban egy játszóház előterében vagyunk, ahol egy egyedülálló apa és egy válófélben lévő anya várakozik a foglalkozáson lévő gyerekére. Bár kapcsolatuk kissé viharosan indul (gyermekeik összevesznek bent, és természetesen felelőst kell találni egy ilyen komoly helyzetben), de a hosszú közös várakozások alkalmával – mi sem természetesebb – összemelegednek. Eddig ideálisnak tűnik a helyzet, ugye?

A darab felnőtteknek szól gyerekekről, önfeledtségről és felelősségvállalásról, azt a kérdést feszegetve, hogy dönthet-e mindenki szabadon a saját életéről. A két szereplő, Andrusko Marcella és Ivanics Tamás több szerepet játszik, különít el egymástól és folyat egybe az előadásban. Mindezt jó ízléssel, szerepeik által megmutatva, hogy bármilyen nehéz élethelyzetbe is kerül egy felnőtt, és bármilyen fontos, hogy a körülményeket tekintve a lehető legfelelősségteljesebben viselkedjen, mindig ott munkál benne a gyermeki énje, s az naivan, mindentől függetlenül csak boldogságra vágyik.

Márkus Sándor meglehetősen jelzésszerű díszlete a lehető legkisebb költségvetésből készült a Jurányi egyik apró termébe, mégis képes feszültséget teremteni. Hatalmas, színes, felfújható matracok virítanak a játéktérben: egy sellőfarok-úszógumi, egy sültkrumpli-matrac, egy gigantikus angyalszárnymatrac, ezek azok a kellékek, amelyektől színes giccsparádévá válik nyaranta az összes balatoni strand. Kerekeken mozgatható fehér rácsos kerítéseket látunk még a színen, amelyek hiába vannak időnként színes leddel megvilágítva, mégis egy börtön érzetét keltik – erre az előadás többször rá is játszik.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk

Dobosviccek

„Srácok, van kedvetek meghallgatni a szerzeményeimet?”, szól az egyik legelcsépeltebb dobosvicc csattanója. A közvélekedés szerint a dobosok tipikusan háttérbe húzódó, nem túl izgalmas figurák, de ahogy Dave Grohl, Phil Collins, Don Henley vagy akár Szikora Róbert példája mutatja, megfelelő tehetséggel és szorgalommal belőlük is lehetnek nagy sztárok. Az elmúlt hetekben két neves angol zenekar dobosa is szólóalbumot jelentetett meg – mindkét lemezre érdemes időt szakítani.

Hordta a jelet

  • - minek -

Mátyás Attila számos zenekaron és zenei korszakon átívelő, lassan négy évtizedes pályafutásában különleges epizód a rövid ideig létező Agnus Dei (Isten báránya) zenekar.

Intimebb invenciók

Bacsó Kristóf legutóbbi szerzői anyaga nem konceptlemez, a szaxofonos nem szokott ilyeneket készíteni. A gondolatok, a képzetek, a keresztutalások sokkal összetettebben bontakoznak ki dallamaiból és témáiból, mint hogy kiragasszon egy képet középre, és a körül motozzon a lemez végéig. Bacsó az irányadó jazzalkotók közé emelkedett a rá jellemző nyugodt, intellektuális megközelítéssel; a saját együttesein kívül elsősorban a Modern Art Orchestra szaxofon szólamvezetőjeként és a Zeneakadémia jazz tanszékének élén.

Dehogy vagyunk egyedül

A vígjáték műfaja lefelé tartó pályájának igencsak a végét járja már, s mint számos híres képviselője, mára elgyengült, fárasztó, és ha mond is valamit, az gyakran kellemetlen vagy csitítgatni való. Elég csak az utóbbi idők tömeggyártott spin-off sorozataira gondolnunk, ha az eredetiek színvonalának revíziójával nem is szívesen zaklatnánk fel magunkat.

Tekintetek tüzében

  • Révész Emese

Czene Márta technikai tudása kivételes, nem sajnálja az időt és a fáradságot a részletek megmunkálására, vékony festékrétegei, kifinomult vonalrajza, kimért kompozíciói a reneszánsz fénykorát és a fotórealizmus legjavát idézik. Önmagában ez vajmi kevés lenne azonban ahhoz, hogy érdekes legyen a kortárs szemlélőnek.